Vigilia

Még egy vizsgaidőszakkal kevesebb… Bizony, ez a 6, illetve igény szerint 7 hét igazán megviseli az embert, szellemileg, érzelmileg, fizikailag, de még immunológiailag is. Szomorúan konstatálom, hogy a stresszre adott megszokott érzelmi megnyilvánulások mellett egyre több társamtól hallok kevésbé egészséges jelenségekről, mint az alvászavar, az emésztőrendszeri tünetek (az étvágytalanságtól a vizsgát megelőző napokban többször jelentkező hányás-hasmenésig), vagy a látványos súlyvesztés. Azt hiszem, jó úton haladunk afelé, hogy a következő orvos-generáció is előkelő helyet foglaljon el a pszichoszomatikus megbetegedések statisztikáiban.

Sokan hangoztatják, különösen a fiúk körében, hogy ilyesmit csakis a lányok érzékeny idegrendszere képes produkálni. Jómagam találkoztam már ellenpéldával. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy bizonyos helyzeteket a fiúk általában nyugodtabban, magabiztosabban kezelnek. Egy bonctermi gyakorlaton, teszem azt, jóformán habozás nélkül jelentkeznek tudásuk prezentálására, míg a lányok, ha néhányan vállalkoznak is, előbb alaposan mérlegelik a lehetőségeiket. Bár lehet, hogy ezek a tapasztalatok azzal magyarázhatók, hogy az általam megfigyelt úriemberek között akad néhány igen kiemelkedő tanuló, azért születtek különféle elképzelések a jelenség magyarázatára. Ott van például az az elmélet, hogy a vizsgáztatók tudatosan, de inkább tudat alatt a nemek arányának kiegyenlítésén dolgoznak: kevés a fiú, így velük spórolni kell, lányokból viszont akad bőven, őket érdemes alaposan átválogatni, esetükben tehát nagyobb a verseny, nagyobb a nyomás. Emellett többen érzik úgy, hogy a lányoknak az előítéletek miatt többet kell bizonyítaniuk. Akárhogy is, abban, azt hiszem, egyetértünk, hogy egyikünknek sem egyszerű.

Persze, mindenki számára magától érthetődő, hogy az orvosi egyetem nehéz. Annak is kell lennie. A bukási arányok és átlagok alapján azonban felmerülhet bennünk a gyanú, hogy bizonyos tantárgyak esetén a követelmény már-már irreális. Bevallom, magam is gyakran érzem így. Nehéz elhinni, hogy az évfolyam több mint fele azért nem megy át elsőre egy-egy tantárgyból, mert nem elég felkészült. Elgondolkodtam, milyen nevelési szándék vezetheti ezeket a vizsgáztatókat. Lehetséges, hogy így próbálják a legjobbat kihozni belőlünk? Talán az a cél, hogy kiválogassák a legelhivatottabbakat? Vagy arra igyekeznek felkészíteni, hogy orvosként soha nem lehetünk egészen biztosak a tudásunkban? Esetleg az áldozatkészségünket teszik próbára? Néha az az érzésem, hogy néhány intézet egyszerűen nem érezné magát méltónak a híréhez, ha nem tudná feltölteni az UV-helyeket. Az viszont tény, hogy mindez egyáltalán nem tesz jót a hallgatóság motiváltságának.

Annál is inkább, mivel a vizsgaidőszakkal rendszerint megérkeznek a kétségek is. Ekkor gondolkodnak el legtöbben azon, hogy valóban orvosok szeretnének-e lenni. Már eddig is kemény áldozatokat hoztunk leendő hivatásunk érdekében: feláldozott éjszakák és hétvégék, egyre távolabbivá váló emberi kapcsolatok, korlátozott magánélet és szabadidő. És azt mondják, ez csak rosszabb lesz. Minden, a jövőben várható problémánk közelibbnek, valóságosabbnak tűnik ilyenkor.

Statisztikák szerint mire kitartó erőfeszítéseinknek hála elvégezzük az egyetemet, megmaradt társaink fele átesik az első kiégési folyamaton. Bekerülünk a rezidensképzésbe, ahol állítólag korán magunkra hagynak minket ingatag gyakorlati tudásunkkal, annál nagyobb felelősséggel. A hivatásunkból adódó kihívások mellett meg kell küzdenünk az egészségügy anyagi és személyzetbeli hiányosságaival, az „itthon vs. külföldön” dilemmával, és ha az ember nő, mint jómagam, azt is ki kell majd találnia, hogy legyen mindemellett jól ápolt feleség, háziasszony és anya. Áldozatvállalásunkat pedig a társadalom megerősítés helyett gyakran támadással honorálja.

Mindezen szép kilátások valóban felvetik a kérdést: vajon megéri-e? De ha valaki az irányváltáson gondolkodik, a következő kérdés az: vajon merre? Többségünk egész fiatal kora óta erre a pályára készül. Mással nem volt alkalmunk megismerkedni. Mást nem volt időnk kipróbálni. Sokan még csak fontolóra sem vettünk egyéb lehetőségeket. Ennyi munka után vajon tényleg érdemes félbe hagyni, és valami egészen ismeretlenbe belekezdeni? Egyáltalán, van még időnk ilyesmire?

Nem tudom, mások hogyan küzdenek meg ezekkel a kétséggel. Tudom, hogy vannak, akik komolyan foglalkoznak az egyetemváltás gondolatával. A legtöbben viszont bizonyára maradnak. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert jó okuk van rá. Számomra a kórházi gyakorlatok alkalmával nyer újra meg újra bizonyítást, hogy minden nehézség ellenére ez az a hivatás, melyet a jövőben gyakorolni szeretnék. Mindazonáltal azt hiszem, különösen ezekben az időkben, mindannyiunknak elkél egy kis extra megerősítés.

2013. február