Évtizedek óta jól ismert jelenség, hogy az egészségügyben dolgozók (orvosok, ápolók, szociális munkások) saját testi és lelki egészségükkel vajmi keveset törődnek. Kimerültek, fásultak, reményvesztettek. A kiégettség állapota egy hosszú, ciklikus folyamat eredménye vagy végállomása (?). Először a lelkesedés tűnik el, majd fáradtságról és kimerültségről panaszkodnak az érintettek, végül állapotukat természetesnek veszik. “Ilyen az élet, ez van, mit lehet tenni?!” – mondogatják széttárt karral.
Ugyanakkor azt is tudjuk – több magatartástudományi kutatás is igazolta – hogy a családban élés, a társas kapcsolatok egészségvédő faktorként vannak jelen az életünkben.
Legalábbis így hittük. Egy nemrég lezárult kutatás, amelyben 140 egészségügyi dolgozót kérdeztek meg, azt a meglepő eredményt hozta, hogy azok az egészségügyi dolgozók, akik családban élnek, jóval magasabb érzelmi kimerültséggel és kiégettségi szinttel bírnak, mint egyedülálló társaik.
Már a családban élés sem egészségvédő faktor? Mit gondoltok?
Zsuzsa