Buszpályaudvar és egy másik város

Minden buszpályaudvarnak megvan a maga hangulata. Ahol jelenleg élek, a buszpályaudvar mellett egy hatalmas piac van. Amint belépünk, megcsap a frissen sült pékárú illata és becsalogat egészen a vásárcsarnok közepébe. A tér teli van emberekkel: Vásárlókkal, nézelődőkkel és átutazókkal, olyan emberekkel, mint én. Ilyenkor tavasszal teli friss zöldséggel, színes virágokkal, illatos jácinttal és fréziával, kecses orchideával, piros-sárga cirmos tulipánokkal, az ember szinte mosolyog mikor belép és meglátja ezt a színkavalkádot. Ha megállunk egy percre és csak a tömeg lüktetésére figyelünk a monoton zajból a vásár hangjai szűrődnek ki. Árak, alkuk, lehetőségek. És mindezt átélhetjük egy jó reggeli kávé mellől, melyből így vasárnaponként nem hiányozhat az extra tejszínhab.

Mikor beérek egy új városba az az első dolgom, hogy felfedezem a buszpályaudvarát, ami rengeteg dolgot elárul az adott helyről. Ceglédé poros volt és inkább egy elhagyott vadnyugati városhoz hasonlított mint buszpályaudvarhoz, mikor a fotocellássá átalakított vasajtó kinyílt magától, megrettentem, egy pillanatra összerándultam, mintha kísértetfilmet néznék.

Szolnok buszpályaudvara is más, itt egy bevásárló központ van, közvetlenül a pályaudvarral összeépítve. A szokásos boltok: cipő, újság, ajándék, fehérnemű és egy menő ruházati bolt, teli fiatalokkal.

Az információs rendszere modern, pont mint ha a Nyugati-pályaudvaron lennénk. Kék táblán fehér betűk :érkezés, indulás, késés és vágány helyett kocsi állás.

Sétálgattam, kijöttem-bementem az üzletekbe. Az ajándékboltban nézegettem egy piros köves karkötőt, felpróbáltam, forgattam a csuklómon, majd mosolyogva visszatettem. Befordultam a ruházati részre, végigsimítottam a legújabb divatú ingeken a kezemet, majd rövid idő után rájöttem, hogy nem látom magam előtt azt a szituációt, amikor ebben az élénkrózsaszín, igen rövid szoknyában kimennék az utcára, vagy felvennék egy csodás, lila, lakk tűsarkú cipőt.

A virágüzletnél hosszabb időt töltöttem. Nagymamám, másnap töltötte a 83-at. Nagyon szép kort megélt és jó egészségnek örvend. Ahogy öregszik, ugyan minden ajándéknak örül, megnézi, megforgatja őket, megkérdezi mire való, majd elteszi vissza a dobozába, gondosan lezárja és a kamrába helyezi, hogy jó lesz majd egy másik, jobb alkalomra, most úgyse tudná hasznát venni.

Mikor a testvérem végzős volt a gimnáziumban, egy kisebb betegség miatt nem tudott eljönni és megnézni a szalagavató táncát. Ezt az eseményt mi rögzítettük, digitalizáltuk és a új netbook-on mutattuk meg neki, amit ezután csak modern fényképtartóként emlegetett.. Ilyen volt ő. Egy valaminek azonban mindig örült, amióta az eszemet tudom, mégpedig a virágnak. Minden virágát nagy gonddal szerette, becézte. Mindegyikről tudta, hogy mit kedvel, mi tesz jót a növekedésének, hány évesek, és mikor milyen alaklomból kapta őket. Így volt a vágott virággal is.

Ott álltam a virágosboltban, néztem a növényeket, a kaspókat, a különböző méretű cserepeket. Volt vágott virág, vörös rózsa, fehér frézia, sárga apró fejű margaréta, zöld levelű páfrány, cserépben lila jácint, sárga orchidea. Az egyik sarok teli mosolygó plüss állattal, a pult mellett csokoládék, likőrös bonbon és szív alakú marcipán.

Egy fiatal lány állt a pult mögött, félszemmel méricskélt, miközben éppen egy kör alakú csokrot készített, lassan megfontoltan dolgozott. Válogatta a színeket, a virágokat, kereste a megfelelő selymet. És türelmesen válaszolt minden kérdésemre. Tanácstalannak tűntem. Hol egy cserép hagymás jácinttal jelentem meg, hol pedig egy lila szirmait bontogató fokföldi ibolyával.

Nem tudtam dönteni.

Ekkor egy magas fiatalember jelent meg az ajtóban, határozottan a pulthoz lépett. Fülbevalót viselt, kötény volt rajta, amin látszott még a konyhai munka nyoma, egy levesfolt, lisztes kéznyom.

– „Három szál vörös rózsát kérnék, és férjen bele 2000 forintba” – mondta.

A lány elkezdte kötni a csokrot, a három szál vörös rózsát, melyeket egymás alá helyezett, lépcsőzetesen, művét hatalmas méregzöld levelekkel keretezte, csillámporral egyenletesen meghintette, majd vékony drótokon lévő csillogó fehér gyöngyszemekkel megtűzdelte. Még csinálta láttam, hogy szeme sarkából a férfit nézi, hisz ezt tettem én is, miközben belül mosolyogtam. „szerencsés a hölgy, akinek viszi” – gondoltam. A lány is erre gondolhatott, mikor kész lett a művével, mert megkérdezte:

-„Így jó lesz? Tetszik?”

-„Nekem jó lesz” – válaszolta a férfi – „úgyse nekem lesz”, és szinte levegőt se vett úgy folytatta, a panaszkodás csak úgy ömlött belőle – „az egyik vendég adta a pincérnek némi borravalóval, amiből persze semmit sem kaptam, hogy szalajtson ki egy tanulót a konyháról a virágoshoz. És én húztam a rövidebbet”.

A lány átadta a csokrot, a fiú fizetett.

Ott maradtunk ketten. Álltam most éppen egy orchideát tartva a kezembe, egymásra néztünk.

• „Azt hittem a barátnőjének viszi „– mondtam félig magamnak.

• „Én i”s – válaszolta lány. Majd tovább rendezgette a virágait, én pedig tovább kerestem a megfelelő ajándékot

Ekkor újabb vevő jelent meg. A férfi egy hagymás, félig kinyílt rózsaszín jácintot vett, áradt belőle az áporodott bor szaga, és folyamatosan beszélt. Az élettárásról, hogy az asszonynak viszi a virágot, és milyen sok viráguk van otthon. A növényhez kért díszítést egy sárga pillangót és mivel éppen közeledett a húsvét egy vidám barna zseníliából készült húsvéti nyilat szúrt a virág hagymája mellé. Fizetett, a szóáradatnak csak nem lett vége. Felénk fordult, mutatta nekünk a virágot:

• „Szerintetek megbocsát?”

Igazából nem tudtam mit mondani és hölgy is csak hallgatott, a férfi meg csak nézett ránk. Majd megfordult és szó nélkül tűnt el az ajtón maga után húzva az állott alkohol szagát.

Döntöttem. Inkább köttetek egy csokrot. Visszatettem a kezemben lévő szobafenyőt és elkezdtem válogatni a virágokat. Egy fehér rózsát, két fehér fréziát és egy margarétát, szintén fehéret. Így tetszettek meg. A rózsa gyönyörű volt és kecses, a fréziák pedig illatoztak. A hölgy elkezdte kötni, lassan, de szinte magam előtt láttam ahogy elképzeli a művét és egyesével lépésről lépésre megvalósítja.

Habár vasárnap délelőtt volt újabb emberek érkeztek. Átutazók csomagjaikat a bolt előtt hagyták, majd egy kövérkésebb férfi vezetésével beléptek a boltba:

• „Gyertek nézzünk körül, ilyen helyen még úgyse jártunk.”

Belépett a kis csoport s egy kört tettek az üzletben. Rácsodálkoztak a karcsú piros vázára, a narancssárga, műanyag orchidea kaspóra, ezután rövid ideig néztek egy nyújtózkodó macskára emlékeztető hamutálat, majd miután látták, hogy semmi érdekes dolog nincs amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan távoztak.

A lány elkészült. A csokor nagyon szép lett. Fizettem.

• „További szép napot!” – köszöntem.
• „Viszontlátásra! Jöjjön máskor is.”