Anyósom

Múlt hajnalban elhunyt a volt férjem édesanyja, a volt anyósom. Tudtam, hogy beteg, de a halálának híre mégis váratlanul ért. Mióta elváltam, úgy három éve nem tartom vele a kapcsolatot.

Soha nem értettük meg egymást, két különböző világban éltünk. Ő túl öreg volt, hogy alkalmazkodjon, én meg túl önfejű ahhoz, hogy belássam, létezik másik nézőpont is. Őt arra nevelték, hogy gyerekeket neveljen, tiszta rendes háztartást vezessen, minden nap más finom ételt tegyen az asztalra. Engem arra, hogy tanuljak, dolgozzak, főzés helyett tanulmányi versenyekre készüljek, a receptek helyet, pedig a tudományos újságokat bújtam. A szakácskönyvem, amit én magam állítottam össze és csupán 10 receptet tartalmazott, mindegyik kivétel nélkül úgy kezdődött: „végy egy zacskót”. Bármit el tudok készíteni, ami sütőzsákban készül és van hozzá előre elkészített fűszerkeverék. Igaz így elvész a főzés öröme a kísérletezgetés, az új ízek kipróbálása, de rengeteg időt spórolók. Mire is? Talán arra, hogy dolgozzak, tanítsak, tanuljak és persze kutassak.

Annak idején anyósom sokat mesélt a régi időkről, amit bevallom őszintén, akkoriban csak tettetett figyelemmel hallgattam. Pedig számtalanszor elmesélte, hogy az aranykalászos gazdasszony képzőben a vizsgán az ő süteménye volt a legjobb, amit még a püspök úr is megdicsért, aki ezt a jeles eseményt megtisztelte a jelenlétével. Emlékszem, ahogy mutatta a nevezetes süteményes formát, amit féltve őrzött. Ez egy körülbelül 5 centis kúp forma volt, fémből és eléggé rozsdás. Volt, hogy még a receptet is elmondta. A részletekre sajnos már nem emlékészem, az biztos, hogy annak idején tizennégy évesen egy nagyon bátor dolgot tett, megváltoztatta a receptet, a nehéz, édes süteménybe egy darabka lédús meggyet csempészett, a lé átitatta a cukros ragadós tésztát, melytől az könnyűvé vált.

Ha most belegondolok, a dolgok legmélyén talán jobban hasonlítottunk, mint azt akkor félig gyerek fejjel az orvosi egyetem közepén bármikor is gondoltam volna. Ő is alkotott, csak a maga módján. Új recepteket talált ki, a semmiből tudott finom ételeket csinálni, mindennap varázsolt a konyhában.

Kutatott, mint én. És szolgált, mint én.

Másnap a fiammal elmentünk megnézni egy aranyos kis családi filmet a moziba. Az előadás végén sírva jött ki a teremből. Mikor megkérdeztem mi bántja, csak azt válaszolt hét évesen, hogy a mama halála nyomasztja. Mit tehettem volna? Nem mondhatom azt, hogy mégsem halt meg, hiszen a halál az élet része. Így maradt a valóság:

– „Tudod kisfiam, a mama meghalt, de mindig itt lesz velünk, figyel minket. Ha hiányzik és el akarunk neki mondani valamit csak gyújtunk egy gyertyát, és emlékezünk rá”.

A gyertya immár ég.

Nyugodjon békében Eta néni.