Születésnapi beszélgetés Dr. Ajkay Klára pszichoanalitikussal

Az interjút készítette: Hódi Ágnes pszichológus

Kláriéknál jó. Otthonosak a szagok, a társasághoz szokott, öblös kanapék, a sok apró tárgy, a rengeteg fénykép a falon, a szőttesek és a kerámiák … Minden személyes. Kicsit olyan, mint egy fordított pszichodráma színpad. Ott többnyire emberek helyettesítik a tárgyakat is. Itt minden tárgy valakinek a hangján szól.

 

Hódi Ágnes: Csináltak már veled interjút?

Ajkay Klára : Nem. Ez az első.

H.Á. : De te csináltál…

Ajkay Klára: Én csináltam, igen, pszichoanalitikusokkal. A képzésről.

H.Á.: Az mikor is volt?

Ajkay Klára: ( nevetve): Az… ezelőtt… húsz évvel….Az azért volt, mert elkezdett engem izgatni, hogy a viszontáttétel nagyon előtérbe jött, s kezdték felismerni a kezelésekben a hatását.. És akkor én írtam egy előadást, az volt a címe, hogy “A Budapesti iskola hozzájárulása a mai viszontáttételes elméletekhez.” És arra voltam kíváncsi, hogy a kiképző analitikusok hogyan bánnak a viszontáttétellel. És akkor elmentem öt kiképző analitikushoz. A Székácshoz is, akit én nem is ismertem, de fogadott, és nagyon érdekes volt egyébként. Az is érdekelt még ezekben az interjúkban, hogy mennyire követik a Kovács Vilma-féle ajánlást, tehát hogy mindenki a saját analitikusánál kezdje az első esetének a szupervízióját.

H.Á.: Nem tudtam, hogy ez a Kovács Vilma személyéhez fűződik.

Ajkay Klára: Igen, az ő nevéhez fűződik. És akkor …tulajdonképpen csak a Hidas (György) mondta azt, hogy ezzel ő nem ért egyet. A többiek igen. És a végére én leírtam az én saját szupervíziós élményeimet. Hogy az elsőt azt a Kovács Vilma-félében, a másodikat idegen analitikusnál végeztem, és hogy ez milyen volt. Így volt az interjú.

H.Á.: De te beszélgetni is szeretsz.

Ajkay Klára: Igen, szeretek beszélgetni….De ez nagyon érdekes…Amióta ezt a szakmát művelem, azóta inkább elcsendesedtem. Ez azt jelenti, hogy arra vagyok szocializálva most már, hogy befogadó legyek, és régen én társaságban, ifjúkoromban pláne, nagyszájú voltam, és mindenbe beleszóltam… és most meg észreveszem, hogy ha társaságban ülök, akkor úgy figyelek, meg hallgatok, meg befogadok… Szakmai közegben nem. Ott élénk vagyok most is. De ahol nem szakma van, hanem baráti társaság, régi ismerősök, régi barátok, ott inkább visszahúzódóbb lettem.

H.Á.: Te egy beszélgetős családban nőttél fel?

Ajkay Klára:  Én egy olyan családban nőttem fel, ahol külön beszélgettek a felnőttek, és külön a gyerekek. Tehát az nagyon ritka volt, hogy mondjuk, az esti vacsoránál a gyerekeknek szavuk volt. Hagyományos polgári család voltunk, és voltak szabályok.… Az anyámnak volt egy mondata. Az apám este jött haza ugye a kórházból,…

H.Á.: Mert ő orvos volt…

Ajkay Klára:  Igen, orvos volt… Szóval megjött az apám, és anyám mindig azt mondta nekünk, gyerekeknek, mielőtt apám belépett, hogy “Osztályzatokról és pénzről csak akkor, ha az Apu már megvacsorázott”…  Szóval…mi négyen voltunk a család: apám, anyám, a bátyám és én. És beszélgetős család voltunk abban az értelemben, hogy ez ki lett nyitva, tehát jöttek rokonok, más gyerekek, akkor ott volt kommunikáció a felnőttek és a gyerekek között is, de inkább az volt, hogy a gyerekeknek nagy szavuk nem volt. Ezt tudom mondani, de arra nem emlékszem, hogy le lettem volna intve, vagy ha akartam volna valamit mondani, akkor ne mondhattam volna… De a szokás az inkább az volt, hogy mi külön, gyerekek, egymás között bármit meg tudtunk beszélni, és a szülők is egymás között.

H. Á. : Tehát azt, hogy a beszélgetés az egy szabadidős tevékenység, azt te nem otthonról hoztad.

Ajkay Klára.:  Nem. Illetve a vasárnap délutánok. ..Az ebéd után volt a “tislizés“. Azaz “asztal körül maradunk”. Nyilván függött az életkorunktól is. Mert amikor már serdülők voltunk, és kicsit balhésabbak voltunk, akkor azért a balhékat ott lehetett valahogy elrendezni.

H.Á. : Hogyan fogadták a családban a te pályaválasztásodat? Hogy először gyógytornász lettél, és nem lettél orvos.

Ajkay Klára: Igen, először gyógytornász voltam. Ez úgy volt, hogy ugye a mi családunkban ez az orvos-ság hagyomány volt. Tehát apám orvos volt, bátyám orvos lett, nagyapám orvos volt. Három Ajkay Zoltán volt, és mind a három orvos. És valahogy az, hogy egy lány diplomás legyen, az nem volt olyan fontos. Minden érdekelt, de az iskola nem annyira. A kapcsolatok igen, és ez fontos. Kora serdülésemtől ifjúkoromig az életem kiemelkedő, meghatározó részei voltak a nyarak. A nyarak egy nagyon szoros, fiatalokból álló bandában, társaságban teltek Leányfalun, és ennek egy csomó hozadéka van. A “Jó dolgok” onnan származnak, így tudom mondani. És a pályaválasztás… Én sokat mozogtam, jól tornáztam, és valahogy ez a gyógyítás azért ott volt a levegőben. És akkor indult a nagy magyar Heine-Medin-járvány, szóval akkor kezdődött az, hogy iskolává lett a gyógytornászság. És akkor oda felvételt nyertem, így lettem gyógytornász. Nagyon szerettem azt az iskolát!! A gimnázium után, ami egy … Mit mondjak neked? Szenvedés volt nekem a gimnázium.. A Veress Pálnéba jártam, ami csak lányiskola volt, természetesen, csak nő tanárok voltak, természetesen, szigorú volt, rideg volt…. Úgy kezdődött, hogy elsőben a fél osztályt kirúgták homoszexualitás vádja miatt! Hát ebből egyébként semmi igaz nem volt, de hát ez tökmindegy… És végigment a négy év alatt ez a szorongás. És ez után a gyógytornász-iskolának a felvilágosult, nyitott, egészséges életszemlélete teljesen kinyitott! Szóval legjobb tanuló lettem az osztályban, vörös diplomával végeztem, előtte nem voltam jó tanuló sem…. Szóval csupa-csupa jó dolog történt velem ott. És aztán elkerültem a Heine-Medin Kórházba, akkor még így hívták, fönn a Rózsadombon, ahová a járványból tulajdonképpen már a maradványtünetes gyerekek kerültek  föl, és nagyon sok állami gondozott gyerek volt. Mert ahol sok gyerek volt, ott a nyomorékot beadták állami gondozásba. És hát…, olyan teljesítmény-centrikus voltam, és nem tudtam ezekkel a gyerekekkel elérni eredményeket. És nem értettem, hogy miért. Hogy egyik nap ragadtak rám, imádtak, mindent megcsináltak, másik nap semmit, belém rúgtak, összefogtak ellenem, fölgyújtották a ruhámat…szóval érthetetlen dolgok történtek fiatal, 11-13 éves gyerekekkel. És akkor egyszerűen akartam tudni, hogy ez micsoda! És így kerültem a pszichológia felé. Mázlim volt, mert a gyógytornászképzőben az ideggyógyászatot mint tantárgyat, nekünk a Weiss Mari tanította, aki engem nagyon szeretett, és amikor a Lipóton kitalálták, hogy legyen egy gyógytornász, akkor szólt nekem. Így kerültem a Lipótra, és így a Mérei (Ferenc) közelébe, aki aztán meghatározó volt az egész pályámra nézve.

H.Á.: De akkor te előbb éveket gyógytornászként dolgoztál.

Ajkay Klára: Én éveket gyógytornászként dolgoztam, még a Lipóton, mert estin végeztem el a pszichológiát. Szóval én még négy évet gyógytornászkodtam, amit egyáltalán nem bántam, mert szerettem ott is, a Lipóton. Tudtam mellette tanulni, mert a gyógytornászság az hat óra volt, … Már a Mérei beengedett az ő körébe, mert tetszett neki, ahogy én “csoport-tornát” tartok. (nevet) Igen, hát ez az volt, hogy egy nagy labdával jártam az osztályokat… Így történt a mi első találkozásunk. Tartottam a 2B férfiosztályon a csoport-tornát, és egyszercsak nyílt az ajtó, és bejött egy kis, alacsony ember – hát, én tudtam, hogy ő a Mérei – ilyen malaclopóban, és hát én teljesen el voltam ájulva, ledöbbentem, és megálltam. És ő meg intett, hogy folytassam, végignézte az órát, és utána odajött, és azt mondta, hogy “Akkor meghívom a szemináriumomba.”. Hát ez egy óriási dolog volt! És hát így volt ez az átállás. Amikor megkaptam a diplomámat, akkor átminősítettek pszichológusnak. Nem volt könnyű egyébként…

H.Á. Neked sokféle területet és képességet kellett integrálni. Gyógytorna, pszichológia, pszichodráma, pszichoanalízis, felnőtt osztály, gyerekterápiás ambulancia… Azt a benyomást kelti ez bennem, hogy nagyon jó az alkalmazkodóképességed, új helyzetekben is gyorsan tudsz váltani, integrálni…

Ajkay Klára: Hogy tudok jól alkalmazkodni, azt sokan visszajelzik. Kétszemélyes helyzetekben is, és csoportban is.

H.Á. : Csoportban kezdted felfedezni a világot…A leányfalui nyarak is…

Ajkay Klára: Abszolút. Hogy integrálni kellett a gyógytornászságot, ehhez nekem nagyon jó alapnak tűnt a testtel való foglalkozás. Az, hogy a testnek egyik része beteg. És azt hogy lehet valahogy… beépíteni a testsémába, az feladat volt, és nekem ez valahogy ilyen alapmintázat a személyiség részeinek az integrálásához. A csoporthelyzetek pedig abszolút ehhez az időhöz mennek vissza. Én még nem jártam óvodába, nem is volt az abban az időben még divat, meg hát az anyám otthon is volt, ellátta a háztartást, meg bennünket nevelt. És érdekes, mert olyan életkoromban, amikre nem emlékszem nagyon, fényképek vannak, ahol szintén gyerekek között vagyok! És ez a koraserdüléstől ifjúkorig minden nyáron ugyanaz a 16-20 gyerek… ez pedig hát… együtt bringáztunk, fürödtünk a Dunában, átúsztuk a Dunát, sátrakat építettünk, szerelmekbe estünk, együtt táncoltunk, rivalizáltunk, megosztottuk olvasmányélményeinket. Valahogy annak is volt egy ilyen egészséges része… Nyári olimpiákat csináltunk! Szóval a teljesítmény ott volt, és az öröm is ott volt, fiúk, lányok… Nem voltunk az a fajta …körömrágós, szorongós serdülők, a szégyennel és a szexualitással kapcsolatos nehézségek valahogy… nem azt mondom, hogy nem ért ez el bennünket, de valahogy átsegített bennünket ezen az együttlét. Tehát hogy nem kellett megrémülnöm attól, hogy ha egy fiú átölelt. Nem volt tilos, nem volt szégyenletes, hogy egy fiú úgy visz a biciklin, hogy ráülök a kormányra… És hogy minden csapatban történt, ami megvédett, ami erőt adott… A szülőkkel szemben is, a lázadásban is! És valahogy ebből az együttességből mégiscsak mindenkinek meglett a saját arca, a saját szerepe, szóval nem szippantott föl bennünket ez az együttesség. Nahát, aztán jött a Mérei ugye, a nagy csoport-centrikusságával, úgyhogy ez tényleg végigvonul az életemen, igen… És ma is azt tudom mondani, és hát te ezt tudod is, hogy én mennyire szeretek csoportban dolgozni. Most nem a pszichodráma csoportokra gondolok, hanem együtt készülni valami szakmai dologra, együtt gondolkodni. És hát olyan mázlim volt, hogy a Mérei-iskola után olyan helyeken dolgoztam, ahol mindenhol volt jó stábmunka. Tehát én a Lipóton eltöltöttem 10 évet, vagy 11-et, utána eltöltöttem talán 5 évet a Béla király úton, ahol a Füredi (János) nagyon jól csinálta ezt a  team-munkát. Utána a Tündérhegy, a Faludi utca, és aztán eljöttem magányoskodni. (nevetve)

H.Á. : Én egy kicsit most leragadtam ennél az alkalmazkodásnál. Mert arra gondoltam most, hogy ez talán nem is alkalmazkodás, hanem a te saját igényed ez. Hogy keresed is ezt a változatosságot, a többszempontúság lehetőségét. Eszembe jutott, amikor a Faludiba jöttél, és akkoriban én is ott dolgoztam, mint pályakezdő. És persze el voltunk ájulva, hogy odajössz dolgozni. Az első élményem az volt, hogy te szobáról szobára végigjártál mindenkit ott a házban, és mindenkihez beültél egy órára ismerkedni-beszélgetni, felvenni a személyes kontaktust. Tőlem azt kérdezted, hogy van-e nekem most éppen olyan kedvenc gyerek esetem, ami foglalkoztat, és meséljek arról, hogy én azt hogy csinálom. Nagyon izgatott voltam az egész helyzettől, de aztán látnom kellett, hogy azért kérdezed, mert téged ez érdekel. Arra is emlékszem különben, hogy melyik gyerekről meséltem akkor neked (nevetünk), de arra is, hogy téged tényleg érdekelt, hogy mi zajlik a gyerekterápiában! Szóval lehet, hogy neked elemed ez, hogy mindig legyen valami, amivel bővülhet, tágulhat az optika… Az analízis hogy került a képbe?

Ajkay Klára: Az analízis úgy került a képbe, hogy az “kötelező olvasmány “volt. A Tanár úr (Mérei) azt mondta, hogy “aki pszichoterápiát akar csinálni, annak… “ Nem is így mondta, hanem úgy, hogy “Aki jó klinikai pszichológus akar lenni, az menjen analízisbe!” Így aztán felsorolta a kiképző analitikusokat, és azt mondta, hogy ő azt javasolja, hogy járjam végig, és válasszak. Hát én elmentem a Nemes Líviához, és ott ragadtam. Nem kellett nekem más! Én ismertem akkor őt már, onnan, hogy azokban az években – ez a hetvenes évek – kevés helyen voltak analitikus előadások, de a Nemes Lívia dolgozott a Korányiban, és ott a Mezey Árpád, aki aztán kiment Amerikába, csinált előadássorozatokat, amikben nagyon nagy hangsúlya volt az analízisnek. És oda is persze a Mérei küldött bennünket. És ott láttam először a Nemes Líviát. És aztán odaszoktam a Faludiba. Mert amikor átment a Faludiba, akkor oda jártam a szombati szemináriumaira.

H.Á. : Vagyis mire analízisbe mentél, addigra maga az analitikus gondolkodás már megvolt.

Ajkay Klára: Igen, részben ott volt, olvastam analitikus irodalmat, Hermannt, Ferenczit, Freudot.

H.Á.: Mindig mind a két felét akartad látni a dolgoknak.  Hogy ne álljon valami önmagában.

Ajkay Klára: Igen. Hogy mindig kell egy másik szem, vagy egy másik szemszög. Egyszer egy páciensem azt mondta nekem, hogy azon ő nagyon csodálkozik, hogy én mindig úgy fogalmazok meg valamit, amiben én gondolkodom róla, hogy  “Nem lehet-e, hogy…?” Merthogy én tényleg azt gondolom, hogy az ember ebben a szakmában nem lehet száz százalékosan biztos valamiben! És hogy talán ez is benne van, hogy egy ilyen megerősítést, vagy támaszt, vagy egy másik szempárt keresek ahhoz, hogy vajon az, amit én gondolok, az úgy van-e, igaz-e, lehet-e? Egyszer ültünk a Leventével, és arra a szóra, hogy “talán”, megpróbáltunk analóg szavakat gyártani. Vagy arra, hogy “azt hiszem”, “azt feltételezem”, “azon morfondírozok”. Ezzel játszottunk. Hirtelen ez jutott most eszembe, mert ez nagyon fontos volt neki is, meg nekem is. (Csendben ülünk.)

H.Á. : A társas visszhang.

Ajkay Klára: Igen. Az egy önmagában nem áll meg… Ma már közhely, hogy test és lélek, egyén és csoport. Nem volt mindig közhely… Ez mindvégig foglalkoztatott a szakmámban, és nagyon nagy segítség volt, pláne a drámában az, hogy egy jelenetben a nem verbális jelzések, üzenetek hogyan olvashatók le, vagy hogy akár az egész pici mozgások, amit egy gyógytornász tényleg megtanul nagyon hamar… Hogy egy légzésnek a ritmusa az mikre utalhat. Ezek megalapozták tulajdonképpen a jártasságomat ebben a műfajban.

H.Á. : Nem bántottak  az analitikusok a pszichodráma miatt?

Ajkay Klára: Nem. A csoportozás miatt, körülbelül egy éven keresztül, az analitikusom igen. Szóval azt mondta, hogy… Ő nem szerette a csoportozást. Nem szerette, de aztán megbékélt vele. Valahogy, azt hiszem, olyan zavaró dolognak érezte, hogy az ember egyszerre egy teljes társas mezőben gondolkodik. De bántani nem bántott ő sem. Amikor én hozzá jártam analízisbe, akkor már túl voltam a csoport-képzésemben a saját élményen. És akkor a Süle (Ferenc) hívott engem koterapeutájának, amíg én analízisbe jártam. És azt nagyon nem szerette a Nemes! Nem tiltotta meg egyébként. Volt, akinek megtiltotta, hogy csoportba járjon, méghozzá a Műhely-csoportba, ami nagy visszhangot kapott. De bántani nem bántottak, meg elég hamar elkezdtem azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy hogy lehet ezt a két műfajt összeegyeztetni. Tehát hogy mi az, hogy analitikus pszichodráma, mi az, hogy csoport-centrikus, szemben a protagonistával, szóval én ezzel elég sokat bajlódtam. És le is írtam. És ez valahogy nyilván megenyhítette a dolgot.

H.Á. : Alátámasztást kerestél és találtál arra, mit csináltál.

Ajkay Klára: Igen, igen.

H.Á.: Még most is sokat dolgozol. És aktív vagy a kiképzésben is. Összegződik-e valahogy benned, hogy mik azok a fontos dolgok, amik az analitikusságnak a gyakorlásához a legfontosabbak. Amik egy kiképző analízisben okvetlenül átdolgozandók…

Ajkay Klára: Sok minden sűrűsödik ebben a kérdésben. Megpróbálom szétválasztani. Először is azt gondolom, hogy a kiképző analízis, és a “mezei” pácienssel folytatott analízis között nincsen akkora nagy különbség. Mind a két esetben, sőt, tulajdonképpen minden pszichoterápiában a kapcsolatot tartom a legfontosabbnak. Tehát azt, hogy …ezt lehet szeretetnek nevezni, és én bátran nevezem magamban szeretetnek. Azt, akit én nem tudok szeretni és nem tudom elfogadni, azt én nem tudom meggyógyítani, és nem tudom jobbá tenni az életét. Ezt lehet kritizálni, lehet megkérdőjelezni…Én ezt tartom. Na most, ami egy kiképző analízisben nagyon fontos… Ez az első szerintem. Ahogy egy anya bele kell, hogy szeressen a gyerekébe, az analitikusnak bele kell szeretnie a betegébe! Nem erotikus értelemben, hanem a Bálint-féle gyengéd szeretet értelmében. Egy csomó dolgot még ide lehet sorolni, hogy egy kiképző analízisben mit kell elvégezni, de egyszerűen végig kell menni a gyerekkori történéseken. Én azt gondolom, hogy ezt nem lehet kihagyni most sem. És ha nem is kronológiai értelemben, hogy minden gyerekkori történetre derüljön fény, hogy minden trauma ismétlődjön meg… Nem ilyen értelemben! Hanem valahogy …Hogy is kellene-e ezt mondani?

H.Á. : Nem arra gondolsz, hogy ahhoz, hogy be tudj kerülni az ő világába, ahhoz meg kell ismerned az ő világát?

Ajkay Klára: Igen, pontosan. Atmoszférát akartam mondani. Szóval hogy annak a gyerekszobának legyen ott, köztünk az atmoszférája! Aztán ha traumák voltak, – márpedig hol nem voltak? – akkor azok valahogy fel kell, hogy dolgozódjanak. Én azt is gondolom, hogy vannak olyan traumák, amik az élet végéig nyomot hagynak. Egy gyerekkori abúzus, elhanyagolás…ez ott van  a testben, az izmokban, nincs mese. De nagyon fontos, hogy legyen rá reflexió. Nem is azt mondom, hogy tudatosítsuk, hanem hogy közösen reflektáljunk rá.

H.Á.: Ebben az analitikus szemléletben a múlt a szagokban, a tapintás emlékeiben, és a kapcsolatban jelenik meg, vagyis az áttételben.. Az élményt keresni… Én a munkán kívül is ilyen embernek ismertelek meg, aki szereti és keresi az élményeket. Átélni is szereted, meg arra is vagy kíváncsi, nem?

Ajkay Klára: Hát igen. Én azt mondtam, hogy a mi családunk nem volt egy igazán beszélgetős család. De ez egy érzelmeket nyíltan felmutató család volt! Az apám úgy tudott nevetni! Ha én meghallom a Louis Armstrongot, akkor az apám öblös kacagását hallom, érted? Úgy tudott örülni a jazznek! Az anyám úgy tudott egy tükör előtt szépítkezni, amiben annyi jó élmény volt! Biztos volt egy csomó rossz is, igen, arra is emlékszem, ahogy nagyapám halálhírére összekapaszkodtunk, vagy arra, ahogy a bátyám fiatalkori betegségét anyám viselte…Ezt azért én otthonról hoztam!

H.Á.: Hogy a dolgokat meg szabad és meg kell élni.

Ajkay Klára: Meg szabad és meg kell élni! Szabad örülni és szabad bánkódni, és… Mi a bátyámmal verekedtünk, meg mindenféle volt. Igaziból – bár ez nyilván nem nagy dolog egy analitikustól – engem az érzések izgatnak! Én arra tanítom a tanítványaimat, és azt kérdezem az esetmegbeszélőn, hogy “Mit éltél át?” És “Mit gondolsz, hogy közben a páciens mit élt át?” A páciensektől pedig azt kérdezem, hogy lehetne szavakba tenni azt, amit ő most itt érez. Ahogy babrál a kezével…Mi ez? Ha a keze beszélni tudna például. Vagy hogy ez a lélegzet…Van egy páciens, aki mindig, amikor megérkezik, egy nagyot sóhajt. Akkor én egy ugyanakkorát sóhajtok, és azt mondom, hogy “Hú, de nehéz valami!” És akkor már egy kicsit…, már megy tovább.

H.Á.: Már talán észre se veszed, hogy mennyire dramatikusan fogod meg a dolgokat! Minden, amit mondtál most, színpadkész: A kezek mit mondanak? A sóhaj beszél… Neked ez már egyben van, igaz?

Ajkay Klára: Hát abszolút egyben van. De vannak azért akadályok, és azokról még nem beszéltünk. Azokról is beszéljünk!

H.Á.: Kedves Klári! Milyen akadályokkal találkoztál a pályád során? (nevetünk)

Ajkay Klára: Arra gondolok, amivel magamban akadályként találkoztam. Hogy például nagyon nehezen sikerült azt megvalósítani, hogy türelmes legyek. Mert bennem van egy robbanékonyság. És ez a drámában oké – persze ott is kontrolláltan – , de az analízisben nem oké. És egyszer megkérdeztem a Nemest, hogy ki a jó analitikus. Azt mondta, hogy “Egy biztos! Aki türelmetlen, az nem jó analitikus!” Azt hittem, elsüllyedek, mert azt hittem, rólam beszél. De megkérdeztem, és nem rólam beszélt! (nevetve) De ezt igaziból nehéz volt elsajátítani. A másik az a gyógyító hevület. Hogy el kell fogadni, el kellett tudnom fogadni azt, hogy lehet, hogy csak picit tudunk mozdítani, és nem tudunk csodát csinálni. És ezzel együtt járt egy csomó olyan intervenció, amit ma már nem tennék. Tehát túlságosan szupportív, túlságosan kiszolgáló… Borderline páciensekkel egy darabig abszolút jégre mentem, hogy azt gondoltam: (drámai hangon) “Amit nem kapott meg, azt majd most én!” Ezek voltak a nehézségek.

H.Á. : Azért, gondolom, ez inkább akkor volt, amikor még nem is volt annyira kidolgozva a technika, vagyis hogy mi mást is lehetne csinálni… De fontos, hogy ezt mondod, mert nagy a különbség a páciens szeretése és a kielégítése között. És akkor megint a viszontáttételnél tartunk, ahonnan elindultunk.

Ajkay Klára: Igen, igen. Így van.

H.Á. A pályád időszaka egy nagyon nagy változásokkal tarkított időszak a pszichoanalitikus elmélet szempontjából is, talán pont a viszontáttétel mentén lehet ezt a legjobban megragadni. Tárgykapcsolat-elmélet, Kötődés-elmélet és interszubjektivitás…

Ajkay Klára: A kiképző analitikusi vizsgadolgozatomat még a Tárgykapcsolat-elmélet alapján írtam. Már becsempésződtek a csecsemőkutatások, de még csak halványan. Akik vizsgáztattak, azok pedig jóindulatúan elnézték. A Leowenthal és egy londoni analitikus voltak azok, akik pedig korábban az egyesületbe való betagozódáskor vizsgáztattak. Ott esetismertetés volt, és ott meg még abszolút freudi alapokon ment a dolog: fantáziák, álomértelmezés… nem a kapcsolaton volt a hangsúly.

H.Á. : Te miről álmodoztál ifjúságodban? Mi volt a te “nagy álmod”?

Ajkay Klára: (félszegen) Kiskoromban, úgy értem, hogy preadolescens koromban én táncosnő akartam lenni… Jártam balett előadásokra az Operába. De a balett az nem annyira izgatott, hanem a szüleim beírattak művészi tornára. Valami olyasmit szerettem volna, hogy koreografálni, és abban részt  is venni!

H.Á,: Pszichodráma, áttételi kapcsolat… megcsináltad!

Ajkay Klára: Hát igen.  Aztán később, amikor már bekerültem a szoros szakmába, akkor a Méreinek a mintája. A kultúra, a tudomány, a kapcsolatok, hogy az milyen fontos! Hogy egy olyan kör legyen körülöttem, amibe én is bele tudok tenni, meg más is… Így.

H.Á.: Készülsz most valamire?

Ajkay Klára: Hát… nem, most nem készülök konkrétan semmire. De izgat, és a paciensekkel és képzésben levőkkel az analíziseikben figyelem, hogy ez a megváltozott világ, a fogyasztói kultúra, s a virtuális világ előtérbe kerülése milyen feladatok elé állítja az egyént. Hogyan formálja a kapcsolatait másokkal és az önmagához való viszonyát. . És rendezgetem a régi írásaimat, előadásokat is. Merthogy azt el kell mondanom, hogy én állati rendetlen vagyok.

H. Á. : Jé! Én mindig csodáltalak, hogy milyen szépen fel vannak címkézve a polcon az irattartóid!

Ajkay Klára: Igen, de nem is az van bennük, ami rájuk van írva. Vannak előadásaim, amikre nincs ráírva, hogy hol, mikor, mi célból mondtam el, a gépemben talán a tizede van benne az előadásaimnak. És most  elkezdtem  megnézni, hogy mi a hiány, amit még úgy el tudnék kapni!

H.Á. : Megint keresel valamit, amit tanulhatsz.

Ajkay Klára: Igen! Én ezt nagyon szeretem! Én ezért szeretek egyébként tanítani. Igaziból készülni kell, oda kell figyelni a fiatalokra, és azt már azért tudom, hogy nem vagyok olyan rugalmas. És hát arra is készülni kell… Nem akarom itt siratni magamat, dehát  70 éves vagyok! Szóval arra is készülni kell, hogy meddig dolgozom. És ha nem fogok már dolgozni, akkor hogyan lesz az élet. Mostmár megkapom az unokáimat sokszor, de most, amikor egy műtét után itthon voltam sokat üresben… Alig vártam, hogy jöjjenek a páciensek! Pedig nem vagyok magányos. A barátaim nagyon fontosak. Igaz, hogy majdnem csak szakmabeliek… De például most épp ebből a leányfalusi társaságból volt itt egy lány…

H.Á. : Az egyik csaj!

Ajkay Klára: (nevetve) Az egyik csaj, aki nagyon jó fej egyébként, bár öregasszony. Tényleg szeretem őt, és beszélgettünk múltról, jelenről, mindenféléről. De egy olyan másfél óra után már eluntam! Mert azt a valamit nem mozgatta meg! Kell, hogy gondolkodjam azon, hogy mi az, ami még beleférne, hogy tanuljak és dolgozzam. Nyilván az oktatás lesz az egyik, amit szeretnék még csinálni. A Nemes nekem egy nagyon jó példa volt arra, hogy időben abbahagyni.

H.Á.: Akarsz-e valakiről, valakivel való kapcsolatról még külön beszélni?

Ajkay Klára: Nekem borzasztó fontos volt néhány ember. Méreiről már sokat beszéltem.  A Lust (Iván) … sokkal közelebb állt hozzám, mint amennyire ezt én ki tudtam neki valaha fejezni. Szóval a halálával ez még inkább felerősödött, mint hiány. Én rengeteget tanultam tőle, és nagyon indulatba tudott hozni! Az a fajta pszichoanalitikus volt, aki nekem azért volt minta, mert egyszerre tudott jó gyakorlati szakember lenni, elméletileg nagyon felkészült lenni, és az a világ, az a kultúra, amiben élünk, annak a visszásságait egy pszichoanalitikus szemével láttatni. És egy nagyon ritka. Ezt kevesen tudják.  Én magam sem, és irigykedtem is rá mindig.  És főleg most, hogy ilyen világot élünk, hiányzik az ő okossága. Hogy mit lehet csinálni? Szóval hogy hiányzik, na! Nagyon hiányzik! És lehetett vele nagyon jól együtt gondolkodni szakmáról… Amit hiányoltam, hogy távolságtartó volt. Ezért is volt talán, hogy sose tudtam neki igazán megmutatni, hogy mit jelent. Igazi szakmai barátom még a Szakács Feri, akit a szakma valahogy az utóbbi években nem méltányol eléggé. Ő is kivált a szoros klinikusi szakmából, de mint koponya és mint régi tanárom, nekem ő nagyon fontos.. Ő az én indulásomnál nagyon sokat segített. A Mérei és ő voltak ketten, akik az én szekeremet tolták. Tisztafejű, nagyon szigorú, de talán pont a kritikussága az, ami nekem annak idején fontos volt, hogy összekapjam magam. Ő abból a szempontból igazi Mérei tanítvány, hogy a teljesítményben utazott mindig. És hát akkor vagytok ti, akik nagyon fontosak vagytok nekem, és a Verával való barátságom, ami a Faludiból indult, és hogy a pszichodrámában senki mással nem tudok úgy dolgozni, mint vele. Mondjuk, időről időre dolgozom másokkal is, és az is jó. De az a biztonság, ahogy a Verával tudok dolgozni, az tényleg nagyon jó. A régi emberek közül az MCS, mint csoport, nagyon fontos, és hát Fonyó Ica, akivel már vagy negyven éve nagyon jó barátok vagyunk, és nagyon jól tudunk beszélgetni. A jó, emberi, mély beszélgetéseket, azt vele lehet.

 H.Á. : Hogyan készülsz a születésnapodra? Hogy fogod tölteni?

Ajkay Klára: Még nem tudom. A fiam jelezte, hogy melyik napra ne csináljak programot, szerintem valami családi összeröffenést szervez. És a barátnőm, aki Münchenben pszichoanalitikus, és ő is egy fontos kapcsolat az életemben, na, vele megbeszéltük, hogy most találkozunk Bécsben, és elmegyünk egy koncertre, mert ő is hetven éves.

H.Á. : Szóval sok ember van körülötted, de sokan hiányoznak már közülük.. …Mit gondolsz, ha a saját eddigi életedre és eddigi pályádra visszatekintesz ? Az történt-e, aminek kellett?

Ajkay Klára: Hogy van-e bennem elégedettség? Én azt gondolom, hogy mindennel együtt nekem baromi nagy mázlim volt. Nemcsak a szakmámmal, hanem az egész életemmel. Mindennel együtt! Megmondom, hogy miért. Ami ide tartozik most, az a szakma. A magyar klinikai pszichológia megalakulásánál ott voltam. És ez egy olyan privilegizált helyzetet ad az embernek! Hogy egy ilyen koponya, mint a Mérei, lehetett az, akihez bármikor bármilyen szakmai kérdéssel lehetett menni. Hogy az egyik legjobb analitikushoz kerültem analízisbe. Hogy a legjobb klinikus helyeken dolgozhattam, jó stábokban. A magánélet az egy másik dolog, de ott is…Na és a hab a tortán, hogy nekem egy különleges Anyám  van, aki 96 éves, és ma is tud találni örömet kis dolgokban!

H.Á. : Én azt hiszem, hogy ez az, amit próbáltam már többször magamnak is megfogalmazni, hogy te mitől vagy más. Hát a derűtől!

Ajkay Klára: Tudod, a Tanár Úrnak volt egy megfogalmazása. Hogy kétféle pszichológus van: a “pokoljáró” és a  foszforeszkáló”. És én, azt tudom, hogy a foszforeszkálóknak lettem a mintapéldánya. És ezt mondta ő ezzel, hogy nem a megszenvedett, túltraumatizált múltból akar valaki kiemelkedni, hanem a vitalitás az, ami viszi a dolgot, és az ad egy energiát a kapcsolataiban és a gyógyításban.

H.Á.: Nagyon sok ember már abból merít, hogy egy életteli másikkal találkozik. Tudom, hogy téged egyébként is foglalkoztatnak a nem-specifikus hatótényezők, és gondolom, látod is ennek a hatékonyságát a saját terápiás munkádban.

Ajkay Klára: Igen, igen.

 H.Á.: Mit szóltál, amikor megkaptad a kitüntetést?

Ajkay Klára: Hát nagyon meg voltam hatódva.

H.Á.: Meglepődtél?

Ajkay Klára: Hát akkor már tudtam, mert megmondta a Bagdy (Emőke), hogy fogok kapni. De amikor megmondta, akkor majd’ hanyatt estem!

H.Á. : Klári, te érzed, hogy öregszel? Tudod, nem arra gondolok, hogy okoz-e ez valamilyen gondot. Meg nem is tiszteletlenségből kérdezem. Hanem hogy…Neked nem kell azt tudatosítani, hogy aki itt volt látogatóban, az a “csaj”, ő már hetven, és te is annyi vagy? Te ezt érzed?

Ajkay Klára:  Igen. Egy pár éve igen.

H.Á. : Azért kérdeztem, hogy mit szóltál a kitüntetéshez, mert az valami olyan, ami biztos szembesíthet ezzel….

Ajkay Klára: Persze! Különösen, hogy a Bagdy úgy kezdte a laudációját: “ 44 esztendeje kapta meg pszichológusi diplomáját…”  (nevetve)  Hát ez nagyon …! De ezzel együtt tudtam neki örülni. Mert mégiscsak egy elismerés. És…. Bennem azért van exhibíció! Amikor a Ferenczi emlékérmet megkaptam , és kimondták a nevemet… És – szerintem a Mérei Zsuzsi volt, de lehet, hogy te – ilyen  huhogás volt, hogy “Húúúúúú”, és tapsvihar, akkor úgy éreztem magam, mint azok a bajnokok, akiket feldobnak és elkapnak!  Szóval én szeretem azt, ha engem szeretnek, és elismernek. Ez volt bennem akkor, örültem neki nagyon, és nagyon meg voltam hatva.

H..Á. : Szóval te örömmel el tudod fogadni, ha téged ünnepelnek!

Ajkay Klára: Abszolút! És amikor megkaptam a Ferenczi emlékérmet, már akkor azt mondtam az Erdélyi Ildikónak, aki ezügyben felhívott telefonon, hogy: “Figyelj, ez nagyon szép dolog, de hát ez már a korral jár, most én következem.”, miközben nagyon örültem.

H.Á.: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést., és  isten éltessen sokáig!

Ajkay Klára: Köszönöm én is.

H.Á. : Holnap mit csinálsz?

Ajkay Klára: Megyek a mozgásterápiás konferenciára. Jössz?

2012. szeptember 19.