Hogyan utazzunk?

-1 nap

Pakolás.

Soha nem szoktam sok dolgot pakolni, csak ketten megyünk: a fiam és én. A sorrend egyszerű. Az első helyen Csacsika, az alvós állat. Az évek során arra lettem figyelmes, hogy a fiam bárhol elaszik, bárhol megnyugszik, ha Csacsika mellette van, akinek, mint minden fontos dolognak az életben, saját története van. Csacsikára nagyon régen akadtam egy bevásárló központ játékosztályán. A plüss állatok között volt a polcon, hátul szinte a fal mellett, az egyik lába lelógott, a citromsárga nadrágjáról leszakadt a piros gomb. Véletlenül akadt a kezembe, megsajnáltam, megvettem, hazavittem. Évekig ült csendben az ágy szélén nyugodtan figyelve a szobát és lakóit. Egészen addig, míg a fiam, úgy másfél évesen fel nem kapta és egy mozdulattal, be nem dobta a rácsos kiságyába.

– Helyére… – mondta, és nagyot szusszant. Azóta elválaszthatatlanok.

A második helyen: TAJ kártya – a többi pakolni való esetleges.

Másnap 7 óra 00 perc

Számomra mindig fontos volt, ki vezeti a buszt. Nem mindegy kivel utazik az ember, legyen az utazás 10 perc vagy fél nap. A morcos a reggeli szürkületben vagy a lehangolt nap végén, egy utazás mindig egy esély arra, hogy a dolgok egy másik irányt vegyenek.

Néha a reggeli szürkületben, mikor valahogy minden más, mások az emberek, az épületek komor színűek, vészjóslóan magasodnak a járda felé, hiányoznak a fények és mindenhol csend. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mindig a reggeli, az első gondolat az igazi. De ezeken a reggeleken milyen gondolat születhet? Kicsit borongós, nyirkos, talán szürkés? Jobb ilyenkor nem gondolkodni csak menni, rutinszerűen tenni a mindennapi dolgunkat, felesleges szomorú döntéseket hozni, és bosszankodni a szitáló eső miatt, ami csendben pillánkra ragad és átitatja a ruhánkat. Ezeken a reggeleken egy kedves szó, egy tekintet is sokat jelenthet.

A mai nap más volt, teli várakozással. A nap reggeli sugarai melengették a táját, fényes árnyékok kúsztak fel a házak falán, amíg kiértünk a buszmegállóba több lelkes rigóval is találkoztunk, amint gyorsan, azzal a furcsa, mókás testtartásukkal, előre szegett fejjel futnak át az utcán, majd hirtelen megállnak, az út közepén körbe néznek és szaladnak tovább.

A vasútállomásra induló busz lomhán kanyarodott be a megállóba. Tudom furcsa, de nálam az utazás már a buszvezetőn eldől. Meghatározó, hogy amint az első ajtón felszállunk és bemutatjuk utazásra jogosító igazolványunkat, kivel találkozunk. Morcosan néz, mérges szemekkel, vagy rendezett, magabiztos, barátságos.

A vezető fehér inget viselt élére vasalva, látszott rajta a gondos női kéz. Napszemüvegét kissé az orrára húzta, ami így kora tavasszal annak ellenére, hogy érthető, kicsit furcsa volt. Az arca merev, de e mögött semmi rosszindulat vagy rejtett szándék nem rejtőzött.

Mikor megérkeztünk a vasútállamosra, a tiltás ellenére az első ajtón szálltam le, az útpadkáról visszafordultam, vidámon még odaköszöntem:

– Viszlát, és szép napot!

7 óra 40 perc

Elindultunk. Végig megyünk a vonaton, keressük a helyünket, az intercity kocsikat. Végig megyünk a gyors vonati részen. Mint mikor hallgató voltam, egyik kocsiból megyünk a másikba. Mindenhol fiatalok nagy csomaggal utaznak haza. Az évek során ez nem változott, a különbség csupán annyi, hogy könyvek helyett most már netbook-ot vagy érintőképernyős táblagépeket tartanak a kezükben. Nem olvasnak, hanem filmet néznek vagy zenét hallgatnak. De a fülkében lévő dohos szag ugyanaz és pont úgy álnak a folyósón az emberek. A falhoz préselődünk, próbálunk előrébb jutni. Hátamon egy 75 literes hátizsák, amivel még egyetemista koromban jártam. Néha úgy érzem, amíg ezt a hátizsákot fel tudom venni, képes leszek utazni és el tudok vele indulni, addig faital maradok. Igaz, most tankönyvek helyett, egy hatalmas plüss állatot viszek magammal. A hátizsákból kilóg a feje, hogy levegőt kapjon, és ne féljen a sötétben, látszanak kopott fülei, ahogy elhagyom az egyik vagont, egy kislány csengő hangját hallom magam mögött:

– Anya a kisfiúnak az anyukája miért engedte meg, hogy ekkora állatot vigyen magával? – hátranézek, a barna copfos kislányra mosolygok, aki nagy, kék szemével kíváncsian és kissé duzzogva néz rám, majd mosolyomat látva édesanyja piros bolyhos kardigánjába temeti az arcát.

7 óra 55 perc

Megtaláltuk a helyünket, az intercity vagonjai csendben rázkódnak.

8 óra 10 perc

Ki-kinézek az ablakon, zöldül a határ, kihajtott a vetés. Itt-ott belvíz, aminek a felszínén megcsillan a reggeli napsütés. Érdekes módon az egyik nagyobb vízfelületen, egy hattyú pár úszkál. Békésen méltóságteljesen lebegnek a vízen. Az ideiglenes kis tó sekély szélén parti futómadarak, hosszú lábaikon lépegetnek és forgatják a lágy, vízzel átitatott földet.

Közben mesét olvasok.

9 óra 42 perc

Átszállunk.

Ez stresszes és az is marad, az évek során ez sem változott. Vajon megvár, ha késünk? Ugye nem késem le?

10 óra 12 perc

Megérkeztünk. A helyi trafikban mindig veszek két buszjegyet, de csak kettőt. Soha nem hagyom ki, hogy felüljek a helyi járatos autóbuszra. Szeretem nézni a busz ablakából a várost, az embereket. Két jegyem van, egye az oda útra és ahogy jövök, úgy megyek majd vissza.

10 óra 22 perc

Virágárus

Ha mamához megyek, legyen bármilyen az idő, legyen bármilyen hónap, mindig viszek virágot. Miért? Szeretem a virágokat vázába rakni, elrendezni az öreg szobában, szagolgatni őket és alakjukat csodálni perceken át. Kiválasztom a megfelelő csokrot, ma sárga nárciszokat viszek. Van köztük halványabb citromsárga és szinte pirosba hajló narancsszínű. Van olyan mely inkább fehér, és a szirmokat egy vékony, élénksárga csík keretezi.

– Sokat nőttél! – mondta az eladó a fiamnak, mire ő félénken megfogja a kezem, és oldalamhoz dugja a fejét.

– Köszönöm – mondtam meglepetten – nem hittem, hogy emlékszik ránk.

– Hát hogyne emlékeznék! – válaszolta a hölgy mosolyogva – a mamának visznek virágot.

10 óra 30 perc

– Szia Mama, megjöttünk – köszönök hangosan és belépek a kis előtérbe, lepakolunk, elhelyezem a kristályvázába a virágokat. Mama csendben ül egy nagy fotelben, szinte eltűnnek benne vékony csontjai. A fiam gyorsan megtalálta a kisautóit és a szőnyegen kezdte el tologatni őket, jó gyerek nem zavarja a felnőttek beszélgetést, csak csendben figyel. De most hallgatunk.

Körbe nézek, tudom, most utazok… a szoba változik, egy régi emlék dereng. A nap csak itt-ott süt be az árnyékos ablakokon, csend van, csupán az újságpapír zörgése hallatszik, amint egy idős férfi a szoba sarkában olvasgat. Csak a szeme villan, miközben magában minden cikkhez szinte rögtön hozzáfűz valami csípős megjegyzést. Az asztalon két tányér, egyikben egy megkezdett téliszalámis zsömle, a másikban egy apró darabokra felszeletelt alma. A férfihoz közel egy kis összehajtogatott kekszes zacskó, melynek mélyén keksz, csokoládé és színes kémény cukorkák lapulnak. A polcon katonás sorban könyvek, a kopottas betűket ki lehet még venni, ezek a világirodalom remekei, gondosan összegyűjtve. Fentebb a vitrinben féltett helyen lexikonok és történelmi könyvek, mindegyik a szép színes kiadás, ezeket fellapozni is ünnepi alkalom.

Ekkor a csendet egy kislány töri meg, futva jön be az erkélyről:

– Papa, Papa unatkozom – kiabálja.

– Olvasgassál – válaszol nyugodtan és tovább lapozgatja az újságját.

– De papa nagyon unatkozom – az idős férfi erre lette az újságot, lassan felállt, és leemelt egy könyvet a polcról. Nem sietett sehova, minden mozdulatát jól megfontolta.

– Nézed csak kislányom – miközben lapozgatja a könyvet elmosolyodik, ismerősként tekint minden képre és oldalra – nézd, látod milyen érdekes – a kislány néhány pillantást vet a könyvre, illedelmesen végig várja míg nagypapája befejezi mondandóját, majd fürgén felpattan vissza az erkélyre szappan buborékokat eregetni.

A csendet Mama hangja töri meg:

– Hogy utaztál kislányom?

– Nyitott szemmel és lélekkel…