Ánizs – Nyitás

Kedves Mindenki!

A történetem nagyon egyszerű:

„Nem tudta mikor kezdődött. Először azt vette észre, hogy borzasztóan magányos, elhagyott. Majd jött a céltalanság, ami a legrosszabb volt mind közül. Hónapok óta nem volt egy épkézláb ötlete egy gondolata sem. Eszébe jutott ugyan néha egy-egy dolog, de mikor meg akarta őket valósítani mind kudarcot vallott, egyik a másik után. A hétköznapok észrevétlenül beszürkültek. Egyik telt a másik után és szépen lassan Ő maga is kicsit szürkévé vált. Először a külseje változott. Elpakolta az élénk piros és bordó rúzsokat, a szemfestékeket. A szekrényből eltette a rövid szoknyát, a színes kabátokat. Szürkévé vált, olyan lett, mint mindenki más. Aztán a lelke fakult meg, elvesztette a színeit, a boldogság pirosát, a határozottság lila színét.

Eltűnt, minden, ami Ő volt.

Nem volt jelene, nem volt jövője csak a nyomasztó múlt. Árnyéka volt Önmagának. Várta, akarta a változást, de az nem jött.

Ekkor egy nap, ahogy utazott haza, meghallott egy zenét, egy nő énekelt, számára ismeretlen nyelven. A hangok magával ragadták, olyan volt, mintha szállna, testét könnyűnek érezte és azt kívánta bárcsak soha ne érne véget ez az utazás. Akkor, abban a pillanatban, talált valamit a régi Önmagából. Először maga se tudta mi az. Azt hitte valami kósza gondolat, elméje csak játszik vele. De a szikra a zenével együtt ott maradt, derengő fénnyel világította meg a szürkeséget, és távol valahol nagyon távol látni vélte a színeket, azokat, amiket már rég elfeledett. Koncentrált a fénypontra, két kezébe fogta, nem erőlködött, nem akart belőle fáklyát. Csak nézte, úgy, mint mikor az ember figyeli egy gyertya lángját.”

Valahogy így történt. Egyik nap a munkából hazajövet, egyik kezemmel a szatyraimat fogva, a másikkal az akkor 5 éves fiamat terelgetve felszálltam a buszra. A buszvezető egy gyönyörű zenét hallgatott, egy japán operaénekesnő énekelt. Miután leszálltam, elkezdtem keresni a zenét… és persze magát a buszt. Elkezdtem figyelni az apró történésekre, az élet apró dolgaira. Van pár tudományos cikkem, sőt tudományos fokozatot is szereztem, de írni soha nem írtam. Ahogy elkezdtem nyitott szemmel járni, kezdtem észrevenni a hétköznapi csodákat, így kezdtem el írni…

Gondolom, mindenki ismeri Szent-Györgyi Albert örökérvényű mondatát: a felfedezés lényege: „látni azt, amit már mindenki látott, de olyat gondolni, amit senki más nem gondolt”. Ezt Szent-Györgyi teljes bizonyossággal a kutatásra érette, de ezt használjuk minden nap a munkánk során. Alkalmazható az élet minden kis területére így a hétköznapokra is.

Ebben a blogban meg szeretném megmutatni, hogy milyen is ez a világ.

Még egy dolog van, amit el kellett döntenem így az elején, ez pedig  a felhasználói név. A választásom az „ánizsra” esett. Hogy miért? Az élet – csak úgy mint a mézeskalács – fűszerezés nélkül mit sem ér. Lehet édes vagy lehet keserű, és lehet hogy valaki egy kiló sót csempészett a tésztába, de összességében nézve akkor is szép.  

További szép napot Mindenkinek!