Csabai Márta – Érzelmi pluszok és egészségi mínuszok a gyógyító nőknél

 

Egyre több tanulmány hívja fel a figyelmet arra, hogy a gyógyító szakemberek közül a nők – elsősorban az orvosnők – testi és lelki egészségmutatói rosszabbak, mint más szakmákat gyakorló nőké. Különösen elgondolkodtató, hogy a kiégés előjelei egyes esetekben akár már az egyetemi években, a képzés során megmutatkozhatnak. Ezt eddig főként azzal hozták összefüggésbe, hogy a nőknek egyszerre kell ellátniuk családi és a munkahelyi  feladatokat, és ez a kettős terhelés jóval nagyobb stresszt okoz a számukra. Eddig  kevéssé vizsgálták azt, hogy a betegekkel való kapcsolat és kommunikáció milyen terhet okoz a szakembereknek, vannek-e ezen a téren különbségek nők és férfiak között. Igaz lehet-e az a feltételezés,  hogy a gyógyító nők több érzelmi energiát tesznek bele a betegekkel való kapcsolatba, mint a férfiak, de ezt nem sikerül megfelelően felhasználni a kommunikációban? Ha nem javul a betegek elégedettsége, vagy gyógyulási mutatóik, a szakember befektetett plusz energiája „nem térül meg”.  Lehetséges, hogy sok gyógyító nő számára a feldolgozatlanul maradó érzelmi befektetés olyan belső feszültséget okoz, ami hozzájárul a stressz és kiégés kialakulásához?

A kutatások azt igazolták, hogy a szakemberek  – különösen a nők – fontos befolyásoló tényezőnek tartják a résztvevők nemét a gyógyító kapcsolatban, bár azt feltételezik, hogy ennek inkább a beteg szempontjából lehet jelentősége. Viszonylag keveset foglalkoztak azzal, hogy miként befolyásolhatja a gyógyító-beteg kapcsolat megélését, az ott keletkező érzelmi terhelés feldolgozását, hogy a szakember férfi, vagy nő. Milyen különbségek mutatkoznak a kapcsolatban, a kommunikációban és a gyógyításban, ha azonos nemű a szakember és a beteg, illetve ha különböző?

A kutatások általában orvosokat vizsgáltak, kevés újabb tanulmány ismeretes más szakemberek, így például pszichológusok nemének terápiát befolyásoló hatásairól. A kommunikáció nemek szerinti jellegzetességei szempontjából több kutatás szól amellett, hogy az orvosnők általában több időt töltenek a beteggel, inkább jellemzi őket az érzelmi kommunikáció, továbbá a pszichoszociális témák megbeszélése a betegekkel. Több a partneri megnyilvánulásuk a betegek felé: pl. gyakrabban kérik a véleményüket, visszajelzést arról, hogy értették-e, amit mondtak nekik. Gyakoribbak náluk a beteg válaszait, tünetbemutatását facilitáló reakciók, és nonverbálisan is jelzik az érdeklődést (többet hümmögnek, bólogatnak, jobban tartják a beteggel a szemkontaktust, gyakrabban odafordulnak hozzá, támogatólag megérintik).

Azt is megfigyelték, hogy az orvosnők kevésbé dominánsak az orvos-beteg konzultáció során, mint férfi kollégáik. Kevésbé védik a szakmai tekintélyt: így például jobban megengedik maguknak, hogy információs anyagokból tájékozódjanak a betegek előtt is. Általában többet beszélnek a páciensekhez, mint a férfiak, és a betegek is többet beszélnek velük, sokszor asszertívebben, mint a férfi terapeutákhoz. A különbséget főként az adja, hogy nagyobb teret engednek az érzelmekről, aggodalmakról való kommunikációnak és a pszichoszociális problémák megbeszélésének.  Ezekkel kapcsolatban az orvosnők több érzelmi visszajelzést is adnak.

Mindezen különbségek ellenére a témával kapcsolatos kutatások nem mutattak ki nemi különbségeket az orvosválasztásban. Hozzá kell tenni, hogy kevés tanulmány foglalkozott mindezidáig az orvos nemének a páciensekre – és azok elégedettségére – gyakorolt hatásával. Továbbá arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy ezt a kérdéskört igen nehéz statisztikai mérésekkel vizsgálni, hiszen a kapcsolat mély szerkezetéről van szó. Általában nem találtak szignifikáns összefüggést a gyógyító szakember neme és a terápia hatékonysága szempontjából sem. Nem egyértelmű tehát, hogy a női gyógyítók által befektetett érzelmi plusz megtérül-e a kapcsolatban. Egyedül az orvosnő és nő páciens páros bizonyult hatékonyabbnak, itt volt a legmagasabb a kölcsönös támogatás foka és a partneri viszony.

Nagyon keveset tudunk még arról is, hogy az érzelmi és pszichoszociális témák kezelése, a páciensek asszertívebb fellépése és a női szakemberek részéről képviselt kisebb fokú dominancia mennyire okoz  plusz érzelmi terhelést vagy stresszt az érintett gyógyítók számára.  Pedig ez nagyon fontos lenne, hiszen szakirodalmi adatok tanúsítják, hogy a magasabb érzelmi bevonódás – megfelelő empátiás válaszok híján – a kiégés egyik fontos rizikófaktora. Ha tehát egy szakember komoly belső erőfeszítést tesz, hogy megértse a beteget, azonosul annak problémáival, és érzelmileg is átéli azokat, ennek a „többletnek” meg kellene jelennie a gyógyító munka hatékonyságában is. Fontos lenne, hogy a gyógyító mindezt pontosan ki is tudja fejezni, és a beteg „vegye az üzenetet”. Ennek eredményeként elégedettebb legyen, jobban kooperáljon, gyorsabban gyógyuljon. Ez azonban nem mindig sikerül, sok szakember – főként a nők – nem tudja érvényesíteni az érzelmi befektetést, és ezek az energiái belső feszültségekként, feldolgozatlanul maradnak.

További kutatásokra és a gyógyító nők egymás közötti tapasztalatainak megosztására, támogatásra lenne szükség ahhoz, hogy a fentiekkel kapcsolatban adatokat gyűjthessünk, és intervenciókat dolgozhassunk ki a problémák megelőzésére és megoldására.

Magyar nyelvű irodalom:

Győrffy Zs., Ádám Sz.(2003) Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban.
LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2003;13(2):159-64.

Győrffy Zs., Ádám Sz., Kopp M.(2009) Morbiditás és háttértényezői a magyarországi orvosnők körében. LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2009;19(06-07)

Csabai Márta és Molnár Péter: Orvosi pszichológia és klinikai egészségpszichológia. Medicina, Budapest, 2009.