Hellinger új szempontból

Nemrég, egy barátnőm javaslatára elmentem egy Hellinger-féle családállításra. Ez itt ugye nem a reklám helye, szóval akit érdekel, hogy mi ez, keressen rá nyugodtan. A privát véleményem sem olyan fontos, nem erről terveztem írni.

Amiről viszont írni szeretnék, az a következő: voltunk tizenpáran, persze kevés férfi, többnyire nők. Ami viszont meglepett, hogy átlagos, normális, nem egyetemet végzett és nem túlkvalifikált emberek vették a fáradságot és egy, illetve két teljes hétvégi napon szabaddá tették magukat, hogy részt vegyenek az állításon, volt utazási költségük és az állításnak részvételi díja is van. Ezeket bevállalták. Ami még ennél is lenyűgözőbb volt azonban, az a motivációjuk, hogy valamiféle családi, magánjellegű, vagy mondhatnám lelki, pszichológiai személyek közötti problémájuk rendezését tartottak ily fontosnak, hogy ennyi energiát ebbe belefektettek. Közben persze maximális empátiával fordultak és vettek részt abban is, hogy mások (idegenek) gondjai valamerre lendüljenek. Mindez azért nyűgözött le, mert ezerszámra íródnak a cikkek az orvosok, orvostanhallgatók problémáiról, viszont lasszóval kell fogni az embereket, hogy bármilyen tréningen részt vegyenek és a segítségkérés –- sokszor még annak elfogadása is – valahogy nem működnek. Pedig mindannyian tudjuk, miről is beszélek. Vajon hogyan lehetne a segítő szakmabélieket a segítségkérés irányába is motiválttá tenni?

 

Patchwork-család születik. Vagy mégsem?

 

A minap játszótéren voltunk, volt már előtte program, lerogytam a padra, amíg Gyermekem még hedonistán belevetette magát a megígért homokozásba. Vártam türelmesen. Mellettem ült egy férfi, átkarolva egy nőt, álldigált előttük egy 10 éves-forma fiúcska. Azt hittem, hárman vannak, amíg odakiáltott egy ovis korú kislány a homokozóból:

„Anya….hogy hívják azt a fiút? Tudod, aki annak a fia, aki melletted ül?”

Talán ez volt az első „ az én gyerekem és a te gyereked is jön” kirándulásuk. Szurkolok nekik…

Bemutatkozó blog

Ezután blogot írok. Nem mindennap, nem mindenről. Csak ami humoros, ami szkeptikus, ami elgondolkodtat. A családról, a női létről, meg a nagy társadalomról. Mi van ennél izgalmasabb, mint figyelni az embereket? A blognéven ne elmélkedjen senki. Biztos találnánk okát, miért pont ez, csak nem keressük! 

Hogyan utazzunk?

-1 nap

Pakolás.

Soha nem szoktam sok dolgot pakolni, csak ketten megyünk: a fiam és én. A sorrend egyszerű. Az első helyen Csacsika, az alvós állat. Az évek során arra lettem figyelmes, hogy a fiam bárhol elaszik, bárhol megnyugszik, ha Csacsika mellette van, akinek, mint minden fontos dolognak az életben, saját története van. Csacsikára nagyon régen akadtam egy bevásárló központ játékosztályán. A plüss állatok között volt a polcon, hátul szinte a fal mellett, az egyik lába lelógott, a citromsárga nadrágjáról leszakadt a piros gomb. Véletlenül akadt a kezembe, megsajnáltam, megvettem, hazavittem. Évekig ült csendben az ágy szélén nyugodtan figyelve a szobát és lakóit. Egészen addig, míg a fiam, úgy másfél évesen fel nem kapta és egy mozdulattal, be nem dobta a rácsos kiságyába.

- Helyére… – mondta, és nagyot szusszant. Azóta elválaszthatatlanok.

A második helyen: TAJ kártya – a többi pakolni való esetleges.

Másnap 7 óra 00 perc

Számomra mindig fontos volt, ki vezeti a buszt. Nem mindegy kivel utazik az ember, legyen az utazás 10 perc vagy fél nap. A morcos a reggeli szürkületben vagy a lehangolt nap végén, egy utazás mindig egy esély arra, hogy a dolgok egy másik irányt vegyenek.

Néha a reggeli szürkületben, mikor valahogy minden más, mások az emberek, az épületek komor színűek, vészjóslóan magasodnak a járda felé, hiányoznak a fények és mindenhol csend. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mindig a reggeli, az első gondolat az igazi. De ezeken a reggeleken milyen gondolat születhet? Kicsit borongós, nyirkos, talán szürkés? Jobb ilyenkor nem gondolkodni csak menni, rutinszerűen tenni a mindennapi dolgunkat, felesleges szomorú döntéseket hozni, és bosszankodni a szitáló eső miatt, ami csendben pillánkra ragad és átitatja a ruhánkat. Ezeken a reggeleken egy kedves szó, egy tekintet is sokat jelenthet.

A mai nap más volt, teli várakozással. A nap reggeli sugarai melengették a táját, fényes árnyékok kúsztak fel a házak falán, amíg kiértünk a buszmegállóba több lelkes rigóval is találkoztunk, amint gyorsan, azzal a furcsa, mókás testtartásukkal, előre szegett fejjel futnak át az utcán, majd hirtelen megállnak, az út közepén körbe néznek és szaladnak tovább.

A vasútállomásra induló busz lomhán kanyarodott be a megállóba. Tudom furcsa, de nálam az utazás már a buszvezetőn eldől. Meghatározó, hogy amint az első ajtón felszállunk és bemutatjuk utazásra jogosító igazolványunkat, kivel találkozunk. Morcosan néz, mérges szemekkel, vagy rendezett, magabiztos, barátságos.

A vezető fehér inget viselt élére vasalva, látszott rajta a gondos női kéz. Napszemüvegét kissé az orrára húzta, ami így kora tavasszal annak ellenére, hogy érthető, kicsit furcsa volt. Az arca merev, de e mögött semmi rosszindulat vagy rejtett szándék nem rejtőzött.

Mikor megérkeztünk a vasútállamosra, a tiltás ellenére az első ajtón szálltam le, az útpadkáról visszafordultam, vidámon még odaköszöntem:

- Viszlát, és szép napot!

7 óra 40 perc

Elindultunk. Végig megyünk a vonaton, keressük a helyünket, az intercity kocsikat. Végig megyünk a gyors vonati részen. Mint mikor hallgató voltam, egyik kocsiból megyünk a másikba. Mindenhol fiatalok nagy csomaggal utaznak haza. Az évek során ez nem változott, a különbség csupán annyi, hogy könyvek helyett most már netbook-ot vagy érintőképernyős táblagépeket tartanak a kezükben. Nem olvasnak, hanem filmet néznek vagy zenét hallgatnak. De a fülkében lévő dohos szag ugyanaz és pont úgy álnak a folyósón az emberek. A falhoz préselődünk, próbálunk előrébb jutni. Hátamon egy 75 literes hátizsák, amivel még egyetemista koromban jártam. Néha úgy érzem, amíg ezt a hátizsákot fel tudom venni, képes leszek utazni és el tudok vele indulni, addig faital maradok. Igaz, most tankönyvek helyett, egy hatalmas plüss állatot viszek magammal. A hátizsákból kilóg a feje, hogy levegőt kapjon, és ne féljen a sötétben, látszanak kopott fülei, ahogy elhagyom az egyik vagont, egy kislány csengő hangját hallom magam mögött:

- Anya a kisfiúnak az anyukája miért engedte meg, hogy ekkora állatot vigyen magával? – hátranézek, a barna copfos kislányra mosolygok, aki nagy, kék szemével kíváncsian és kissé duzzogva néz rám, majd mosolyomat látva édesanyja piros bolyhos kardigánjába temeti az arcát.

7 óra 55 perc

Megtaláltuk a helyünket, az intercity vagonjai csendben rázkódnak.

8 óra 10 perc

Ki-kinézek az ablakon, zöldül a határ, kihajtott a vetés. Itt-ott belvíz, aminek a felszínén megcsillan a reggeli napsütés. Érdekes módon az egyik nagyobb vízfelületen, egy hattyú pár úszkál. Békésen méltóságteljesen lebegnek a vízen. Az ideiglenes kis tó sekély szélén parti futómadarak, hosszú lábaikon lépegetnek és forgatják a lágy, vízzel átitatott földet.

Közben mesét olvasok.

9 óra 42 perc

Átszállunk.

Ez stresszes és az is marad, az évek során ez sem változott. Vajon megvár, ha késünk? Ugye nem késem le?

10 óra 12 perc

Megérkeztünk. A helyi trafikban mindig veszek két buszjegyet, de csak kettőt. Soha nem hagyom ki, hogy felüljek a helyi járatos autóbuszra. Szeretem nézni a busz ablakából a várost, az embereket. Két jegyem van, egye az oda útra és ahogy jövök, úgy megyek majd vissza.

10 óra 22 perc

Virágárus

Ha mamához megyek, legyen bármilyen az idő, legyen bármilyen hónap, mindig viszek virágot. Miért? Szeretem a virágokat vázába rakni, elrendezni az öreg szobában, szagolgatni őket és alakjukat csodálni perceken át. Kiválasztom a megfelelő csokrot, ma sárga nárciszokat viszek. Van köztük halványabb citromsárga és szinte pirosba hajló narancsszínű. Van olyan mely inkább fehér, és a szirmokat egy vékony, élénksárga csík keretezi.

- Sokat nőttél! – mondta az eladó a fiamnak, mire ő félénken megfogja a kezem, és oldalamhoz dugja a fejét.

- Köszönöm – mondtam meglepetten – nem hittem, hogy emlékszik ránk.

- Hát hogyne emlékeznék! – válaszolta a hölgy mosolyogva – a mamának visznek virágot.

10 óra 30 perc

- Szia Mama, megjöttünk – köszönök hangosan és belépek a kis előtérbe, lepakolunk, elhelyezem a kristályvázába a virágokat. Mama csendben ül egy nagy fotelben, szinte eltűnnek benne vékony csontjai. A fiam gyorsan megtalálta a kisautóit és a szőnyegen kezdte el tologatni őket, jó gyerek nem zavarja a felnőttek beszélgetést, csak csendben figyel. De most hallgatunk.

Körbe nézek, tudom, most utazok… a szoba változik, egy régi emlék dereng. A nap csak itt-ott süt be az árnyékos ablakokon, csend van, csupán az újságpapír zörgése hallatszik, amint egy idős férfi a szoba sarkában olvasgat. Csak a szeme villan, miközben magában minden cikkhez szinte rögtön hozzáfűz valami csípős megjegyzést. Az asztalon két tányér, egyikben egy megkezdett téliszalámis zsömle, a másikban egy apró darabokra felszeletelt alma. A férfihoz közel egy kis összehajtogatott kekszes zacskó, melynek mélyén keksz, csokoládé és színes kémény cukorkák lapulnak. A polcon katonás sorban könyvek, a kopottas betűket ki lehet még venni, ezek a világirodalom remekei, gondosan összegyűjtve. Fentebb a vitrinben féltett helyen lexikonok és történelmi könyvek, mindegyik a szép színes kiadás, ezeket fellapozni is ünnepi alkalom.

Ekkor a csendet egy kislány töri meg, futva jön be az erkélyről:

- Papa, Papa unatkozom – kiabálja.

- Olvasgassál – válaszol nyugodtan és tovább lapozgatja az újságját.

- De papa nagyon unatkozom – az idős férfi erre lette az újságot, lassan felállt, és leemelt egy könyvet a polcról. Nem sietett sehova, minden mozdulatát jól megfontolta.

- Nézed csak kislányom – miközben lapozgatja a könyvet elmosolyodik, ismerősként tekint minden képre és oldalra – nézd, látod milyen érdekes – a kislány néhány pillantást vet a könyvre, illedelmesen végig várja míg nagypapája befejezi mondandóját, majd fürgén felpattan vissza az erkélyre szappan buborékokat eregetni.

A csendet Mama hangja töri meg:

- Hogy utaztál kislányom?

- Nyitott szemmel és lélekkel…

Buszpályaudvar és egy másik város

Minden buszpályaudvarnak megvan a maga hangulata. Ahol jelenleg élek, a buszpályaudvar mellett egy hatalmas piac van. Amint belépünk, megcsap a frissen sült pékárú illata és becsalogat egészen a vásárcsarnok közepébe. A tér teli van emberekkel: Vásárlókkal, nézelődőkkel és átutazókkal, olyan emberekkel, mint én. Ilyenkor tavasszal teli friss zöldséggel, színes virágokkal, illatos jácinttal és fréziával, kecses orchideával, piros-sárga cirmos tulipánokkal, az ember szinte mosolyog mikor belép és meglátja ezt a színkavalkádot. Ha megállunk egy percre és csak a tömeg lüktetésére figyelünk a monoton zajból a vásár hangjai szűrődnek ki. Árak, alkuk, lehetőségek. És mindezt átélhetjük egy jó reggeli kávé mellől, melyből így vasárnaponként nem hiányozhat az extra tejszínhab.

Mikor beérek egy új városba az az első dolgom, hogy felfedezem a buszpályaudvarát, ami rengeteg dolgot elárul az adott helyről. Ceglédé poros volt és inkább egy elhagyott vadnyugati városhoz hasonlított mint buszpályaudvarhoz, mikor a fotocellássá átalakított vasajtó kinyílt magától, megrettentem, egy pillanatra összerándultam, mintha kísértetfilmet néznék.

Szolnok buszpályaudvara is más, itt egy bevásárló központ van, közvetlenül a pályaudvarral összeépítve. A szokásos boltok: cipő, újság, ajándék, fehérnemű és egy menő ruházati bolt, teli fiatalokkal.

Az információs rendszere modern, pont mint ha a Nyugati-pályaudvaron lennénk. Kék táblán fehér betűk :érkezés, indulás, késés és vágány helyett kocsi állás.

Sétálgattam, kijöttem-bementem az üzletekbe. Az ajándékboltban nézegettem egy piros köves karkötőt, felpróbáltam, forgattam a csuklómon, majd mosolyogva visszatettem. Befordultam a ruházati részre, végigsimítottam a legújabb divatú ingeken a kezemet, majd rövid idő után rájöttem, hogy nem látom magam előtt azt a szituációt, amikor ebben az élénkrózsaszín, igen rövid szoknyában kimennék az utcára, vagy felvennék egy csodás, lila, lakk tűsarkú cipőt.

A virágüzletnél hosszabb időt töltöttem. Nagymamám, másnap töltötte a 83-at. Nagyon szép kort megélt és jó egészségnek örvend. Ahogy öregszik, ugyan minden ajándéknak örül, megnézi, megforgatja őket, megkérdezi mire való, majd elteszi vissza a dobozába, gondosan lezárja és a kamrába helyezi, hogy jó lesz majd egy másik, jobb alkalomra, most úgyse tudná hasznát venni.

Mikor a testvérem végzős volt a gimnáziumban, egy kisebb betegség miatt nem tudott eljönni és megnézni a szalagavató táncát. Ezt az eseményt mi rögzítettük, digitalizáltuk és a új netbook-on mutattuk meg neki, amit ezután csak modern fényképtartóként emlegetett.. Ilyen volt ő. Egy valaminek azonban mindig örült, amióta az eszemet tudom, mégpedig a virágnak. Minden virágát nagy gonddal szerette, becézte. Mindegyikről tudta, hogy mit kedvel, mi tesz jót a növekedésének, hány évesek, és mikor milyen alaklomból kapta őket. Így volt a vágott virággal is.

Ott álltam a virágosboltban, néztem a növényeket, a kaspókat, a különböző méretű cserepeket. Volt vágott virág, vörös rózsa, fehér frézia, sárga apró fejű margaréta, zöld levelű páfrány, cserépben lila jácint, sárga orchidea. Az egyik sarok teli mosolygó plüss állattal, a pult mellett csokoládék, likőrös bonbon és szív alakú marcipán.

Egy fiatal lány állt a pult mögött, félszemmel méricskélt, miközben éppen egy kör alakú csokrot készített, lassan megfontoltan dolgozott. Válogatta a színeket, a virágokat, kereste a megfelelő selymet. És türelmesen válaszolt minden kérdésemre. Tanácstalannak tűntem. Hol egy cserép hagymás jácinttal jelentem meg, hol pedig egy lila szirmait bontogató fokföldi ibolyával.

Nem tudtam dönteni.

Ekkor egy magas fiatalember jelent meg az ajtóban, határozottan a pulthoz lépett. Fülbevalót viselt, kötény volt rajta, amin látszott még a konyhai munka nyoma, egy levesfolt, lisztes kéznyom.

- „Három szál vörös rózsát kérnék, és férjen bele 2000 forintba” – mondta.

A lány elkezdte kötni a csokrot, a három szál vörös rózsát, melyeket egymás alá helyezett, lépcsőzetesen, művét hatalmas méregzöld levelekkel keretezte, csillámporral egyenletesen meghintette, majd vékony drótokon lévő csillogó fehér gyöngyszemekkel megtűzdelte. Még csinálta láttam, hogy szeme sarkából a férfit nézi, hisz ezt tettem én is, miközben belül mosolyogtam. „szerencsés a hölgy, akinek viszi” – gondoltam. A lány is erre gondolhatott, mikor kész lett a művével, mert megkérdezte:

-„Így jó lesz? Tetszik?”

-„Nekem jó lesz” – válaszolta a férfi – „úgyse nekem lesz”, és szinte levegőt se vett úgy folytatta, a panaszkodás csak úgy ömlött belőle – „az egyik vendég adta a pincérnek némi borravalóval, amiből persze semmit sem kaptam, hogy szalajtson ki egy tanulót a konyháról a virágoshoz. És én húztam a rövidebbet”.

A lány átadta a csokrot, a fiú fizetett.

Ott maradtunk ketten. Álltam most éppen egy orchideát tartva a kezembe, egymásra néztünk.

  • Azt hittem a barátnőjének viszi „– mondtam félig magamnak.

  • Én i”s – válaszolta lány. Majd tovább rendezgette a virágait, én pedig tovább kerestem a megfelelő ajándékot

Ekkor újabb vevő jelent meg. A férfi egy hagymás, félig kinyílt rózsaszín jácintot vett, áradt belőle az áporodott bor szaga, és folyamatosan beszélt. Az élettárásról, hogy az asszonynak viszi a virágot, és milyen sok viráguk van otthon. A növényhez kért díszítést egy sárga pillangót és mivel éppen közeledett a húsvét egy vidám barna zseníliából készült húsvéti nyilat szúrt a virág hagymája mellé. Fizetett, a szóáradatnak csak nem lett vége. Felénk fordult, mutatta nekünk a virágot:

  • Szerintetek megbocsát?”

Igazából nem tudtam mit mondani és hölgy is csak hallgatott, a férfi meg csak nézett ránk. Majd megfordult és szó nélkül tűnt el az ajtón maga után húzva az állott alkohol szagát.

Döntöttem. Inkább köttetek egy csokrot. Visszatettem a kezemben lévő szobafenyőt és elkezdtem válogatni a virágokat. Egy fehér rózsát, két fehér fréziát és egy margarétát, szintén fehéret. Így tetszettek meg. A rózsa gyönyörű volt és kecses, a fréziák pedig illatoztak. A hölgy elkezdte kötni, lassan, de szinte magam előtt láttam ahogy elképzeli a művét és egyesével lépésről lépésre megvalósítja.

Habár vasárnap délelőtt volt újabb emberek érkeztek. Átutazók csomagjaikat a bolt előtt hagyták, majd egy kövérkésebb férfi vezetésével beléptek a boltba:

  • Gyertek nézzünk körül, ilyen helyen még úgyse jártunk.”

Belépett a kis csoport s egy kört tettek az üzletben. Rácsodálkoztak a karcsú piros vázára, a narancssárga, műanyag orchidea kaspóra, ezután rövid ideig néztek egy nyújtózkodó macskára emlékeztető hamutálat, majd miután látták, hogy semmi érdekes dolog nincs amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan távoztak.

A lány elkészült. A csokor nagyon szép lett. Fizettem.

  • További szép napot!” – köszöntem.
  • Viszontlátásra! Jöjjön máskor is.”

 

Anyósom

Múlt hajnalban elhunyt a volt férjem édesanyja, a volt anyósom. Tudtam, hogy beteg, de a halálának híre mégis váratlanul ért. Mióta elváltam, úgy három éve nem tartom vele a kapcsolatot.

Soha nem értettük meg egymást, két különböző világban éltünk. Ő túl öreg volt, hogy alkalmazkodjon, én meg túl önfejű ahhoz, hogy belássam, létezik másik nézőpont is. Őt arra nevelték, hogy gyerekeket neveljen, tiszta rendes háztartást vezessen, minden nap más finom ételt tegyen az asztalra. Engem arra, hogy tanuljak, dolgozzak, főzés helyett tanulmányi versenyekre készüljek, a receptek helyet, pedig a tudományos újságokat bújtam. A szakácskönyvem, amit én magam állítottam össze és csupán 10 receptet tartalmazott, mindegyik kivétel nélkül úgy kezdődött: „végy egy zacskót”. Bármit el tudok készíteni, ami sütőzsákban készül és van hozzá előre elkészített fűszerkeverék. Igaz így elvész a főzés öröme a kísérletezgetés, az új ízek kipróbálása, de rengeteg időt spórolók. Mire is? Talán arra, hogy dolgozzak, tanítsak, tanuljak és persze kutassak.

Annak idején anyósom sokat mesélt a régi időkről, amit bevallom őszintén, akkoriban csak tettetett figyelemmel hallgattam. Pedig számtalanszor elmesélte, hogy az aranykalászos gazdasszony képzőben a vizsgán az ő süteménye volt a legjobb, amit még a püspök úr is megdicsért, aki ezt a jeles eseményt megtisztelte a jelenlétével. Emlékszem, ahogy mutatta a nevezetes süteményes formát, amit féltve őrzött. Ez egy körülbelül 5 centis kúp forma volt, fémből és eléggé rozsdás. Volt, hogy még a receptet is elmondta. A részletekre sajnos már nem emlékészem, az biztos, hogy annak idején tizennégy évesen egy nagyon bátor dolgot tett, megváltoztatta a receptet, a nehéz, édes süteménybe egy darabka lédús meggyet csempészett, a lé átitatta a cukros ragadós tésztát, melytől az könnyűvé vált.

Ha most belegondolok, a dolgok legmélyén talán jobban hasonlítottunk, mint azt akkor félig gyerek fejjel az orvosi egyetem közepén bármikor is gondoltam volna. Ő is alkotott, csak a maga módján. Új recepteket talált ki, a semmiből tudott finom ételeket csinálni, mindennap varázsolt a konyhában.

Kutatott, mint én. És szolgált, mint én.

Másnap a fiammal elmentünk megnézni egy aranyos kis családi filmet a moziba. Az előadás végén sírva jött ki a teremből. Mikor megkérdeztem mi bántja, csak azt válaszolt hét évesen, hogy a mama halála nyomasztja. Mit tehettem volna? Nem mondhatom azt, hogy mégsem halt meg, hiszen a halál az élet része. Így maradt a valóság:

- „Tudod kisfiam, a mama meghalt, de mindig itt lesz velünk, figyel minket. Ha hiányzik és el akarunk neki mondani valamit csak gyújtunk egy gyertyát, és emlékezünk rá”.

A gyertya immár ég.

Nyugodjon békében Eta néni.

Vigilia

Még egy vizsgaidőszakkal kevesebb… Bizony, ez a 6, illetve igény szerint 7 hét igazán megviseli az embert, szellemileg, érzelmileg, fizikailag, de még immunológiailag is. Szomorúan konstatálom, hogy a stresszre adott megszokott érzelmi megnyilvánulások mellett egyre több társamtól hallok kevésbé egészséges jelenségekről, mint az alvászavar, az emésztőrendszeri tünetek (az étvágytalanságtól a vizsgát megelőző napokban többször jelentkező hányás-hasmenésig), vagy a látványos súlyvesztés. Azt hiszem, jó úton haladunk afelé, hogy a következő orvos-generáció is előkelő helyet foglaljon el a pszichoszomatikus megbetegedések statisztikáiban.

Sokan hangoztatják, különösen a fiúk körében, hogy ilyesmit csakis a lányok érzékeny idegrendszere képes produkálni. Jómagam találkoztam már ellenpéldával. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy bizonyos helyzeteket a fiúk általában nyugodtabban, magabiztosabban kezelnek. Egy bonctermi gyakorlaton, teszem azt, jóformán habozás nélkül jelentkeznek tudásuk prezentálására, míg a lányok, ha néhányan vállalkoznak is, előbb alaposan mérlegelik a lehetőségeiket. Bár lehet, hogy ezek a tapasztalatok azzal magyarázhatók, hogy az általam megfigyelt úriemberek között akad néhány igen kiemelkedő tanuló, azért születtek különféle elképzelések a jelenség magyarázatára. Ott van például az az elmélet, hogy a vizsgáztatók tudatosan, de inkább tudat alatt a nemek arányának kiegyenlítésén dolgoznak: kevés a fiú, így velük spórolni kell, lányokból viszont akad bőven, őket érdemes alaposan átválogatni, esetükben tehát nagyobb a verseny, nagyobb a nyomás. Emellett többen érzik úgy, hogy a lányoknak az előítéletek miatt többet kell bizonyítaniuk. Akárhogy is, abban, azt hiszem, egyetértünk, hogy egyikünknek sem egyszerű.

Persze, mindenki számára magától érthetődő, hogy az orvosi egyetem nehéz. Annak is kell lennie. A bukási arányok és átlagok alapján azonban felmerülhet bennünk a gyanú, hogy bizonyos tantárgyak esetén a követelmény már-már irreális. Bevallom, magam is gyakran érzem így. Nehéz elhinni, hogy az évfolyam több mint fele azért nem megy át elsőre egy-egy tantárgyból, mert nem elég felkészült. Elgondolkodtam, milyen nevelési szándék vezetheti ezeket a vizsgáztatókat. Lehetséges, hogy így próbálják a legjobbat kihozni belőlünk? Talán az a cél, hogy kiválogassák a legelhivatottabbakat? Vagy arra igyekeznek felkészíteni, hogy orvosként soha nem lehetünk egészen biztosak a tudásunkban? Esetleg az áldozatkészségünket teszik próbára? Néha az az érzésem, hogy néhány intézet egyszerűen nem érezné magát méltónak a híréhez, ha nem tudná feltölteni az UV-helyeket. Az viszont tény, hogy mindez egyáltalán nem tesz jót a hallgatóság motiváltságának.

Annál is inkább, mivel a vizsgaidőszakkal rendszerint megérkeznek a kétségek is. Ekkor gondolkodnak el legtöbben azon, hogy valóban orvosok szeretnének-e lenni. Már eddig is kemény áldozatokat hoztunk leendő hivatásunk érdekében: feláldozott éjszakák és hétvégék, egyre távolabbivá váló emberi kapcsolatok, korlátozott magánélet és szabadidő. És azt mondják, ez csak rosszabb lesz. Minden, a jövőben várható problémánk közelibbnek, valóságosabbnak tűnik ilyenkor.

Statisztikák szerint mire kitartó erőfeszítéseinknek hála elvégezzük az egyetemet, megmaradt társaink fele átesik az első kiégési folyamaton. Bekerülünk a rezidensképzésbe, ahol állítólag korán magunkra hagynak minket ingatag gyakorlati tudásunkkal, annál nagyobb felelősséggel. A hivatásunkból adódó kihívások mellett meg kell küzdenünk az egészségügy anyagi és személyzetbeli hiányosságaival, az „itthon vs. külföldön” dilemmával, és ha az ember nő, mint jómagam, azt is ki kell majd találnia, hogy legyen mindemellett jól ápolt feleség, háziasszony és anya. Áldozatvállalásunkat pedig a társadalom megerősítés helyett gyakran támadással honorálja.

Mindezen szép kilátások valóban felvetik a kérdést: vajon megéri-e? De ha valaki az irányváltáson gondolkodik, a következő kérdés az: vajon merre? Többségünk egész fiatal kora óta erre a pályára készül. Mással nem volt alkalmunk megismerkedni. Mást nem volt időnk kipróbálni. Sokan még csak fontolóra sem vettünk egyéb lehetőségeket. Ennyi munka után vajon tényleg érdemes félbe hagyni, és valami egészen ismeretlenbe belekezdeni? Egyáltalán, van még időnk ilyesmire?

Nem tudom, mások hogyan küzdenek meg ezekkel a kétséggel. Tudom, hogy vannak, akik komolyan foglalkoznak az egyetemváltás gondolatával. A legtöbben viszont bizonyára maradnak. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert jó okuk van rá. Számomra a kórházi gyakorlatok alkalmával nyer újra meg újra bizonyítást, hogy minden nehézség ellenére ez az a hivatás, melyet a jövőben gyakorolni szeretnék. Mindazonáltal azt hiszem, különösen ezekben az időkben, mindannyiunknak elkél egy kis extra megerősítés.

2013. február

Ánizs – Nyitás

Kedves Mindenki!

A történetem nagyon egyszerű:

„Nem tudta mikor kezdődött. Először azt vette észre, hogy borzasztóan magányos, elhagyott. Majd jött a céltalanság, ami a legrosszabb volt mind közül. Hónapok óta nem volt egy épkézláb ötlete egy gondolata sem. Eszébe jutott ugyan néha egy-egy dolog, de mikor meg akarta őket valósítani mind kudarcot vallott, egyik a másik után. A hétköznapok észrevétlenül beszürkültek. Egyik telt a másik után és szépen lassan Ő maga is kicsit szürkévé vált. Először a külseje változott. Elpakolta az élénk piros és bordó rúzsokat, a szemfestékeket. A szekrényből eltette a rövid szoknyát, a színes kabátokat. Szürkévé vált, olyan lett, mint mindenki más. Aztán a lelke fakult meg, elvesztette a színeit, a boldogság pirosát, a határozottság lila színét.

Eltűnt, minden, ami Ő volt.

Nem volt jelene, nem volt jövője csak a nyomasztó múlt. Árnyéka volt Önmagának. Várta, akarta a változást, de az nem jött.

Ekkor egy nap, ahogy utazott haza, meghallott egy zenét, egy nő énekelt, számára ismeretlen nyelven. A hangok magával ragadták, olyan volt, mintha szállna, testét könnyűnek érezte és azt kívánta bárcsak soha ne érne véget ez az utazás. Akkor, abban a pillanatban, talált valamit a régi Önmagából. Először maga se tudta mi az. Azt hitte valami kósza gondolat, elméje csak játszik vele. De a szikra a zenével együtt ott maradt, derengő fénnyel világította meg a szürkeséget, és távol valahol nagyon távol látni vélte a színeket, azokat, amiket már rég elfeledett. Koncentrált a fénypontra, két kezébe fogta, nem erőlködött, nem akart belőle fáklyát. Csak nézte, úgy, mint mikor az ember figyeli egy gyertya lángját.”

Valahogy így történt. Egyik nap a munkából hazajövet, egyik kezemmel a szatyraimat fogva, a másikkal az akkor 5 éves fiamat terelgetve felszálltam a buszra. A buszvezető egy gyönyörű zenét hallgatott, egy japán operaénekesnő énekelt. Miután leszálltam, elkezdtem keresni a zenét… és persze magát a buszt. Elkezdtem figyelni az apró történésekre, az élet apró dolgaira. Van pár tudományos cikkem, sőt tudományos fokozatot is szereztem, de írni soha nem írtam. Ahogy elkezdtem nyitott szemmel járni, kezdtem észrevenni a hétköznapi csodákat, így kezdtem el írni…

Gondolom, mindenki ismeri Szent-Györgyi Albert örökérvényű mondatát: a felfedezés lényege: „látni azt, amit már mindenki látott, de olyat gondolni, amit senki más nem gondolt”. Ezt Szent-Györgyi teljes bizonyossággal a kutatásra érette, de ezt használjuk minden nap a munkánk során. Alkalmazható az élet minden kis területére így a hétköznapokra is.

Ebben a blogban meg szeretném megmutatni, hogy milyen is ez a világ.

Még egy dolog van, amit el kellett döntenem így az elején, ez pedig  a felhasználói név. A választásom az „ánizsra” esett. Hogy miért? Az élet – csak úgy mint a mézeskalács – fűszerezés nélkül mit sem ér. Lehet édes vagy lehet keserű, és lehet hogy valaki egy kiló sót csempészett a tésztába, de összességében nézve akkor is szép.  

További szép napot Mindenkinek!

DÉRY TIBOR: Betlehemi állatok

József megfogta fuvoláját, a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Úgy vélte, legfőbb ideje, hogy Mária elpihenjen: hiszen nem kis dolog az, ha az ember – s méghozzá éjnek idején – gyermeket hoz a világra. Olyat fog játszani, gondolta, ami álomba ringatja sorjában, elébb az anyját, majd a kisdedet, utolsósorban pedig az istálló állatait, amelyeknek ugyancsak nyugtalan éjszakájuk lehetett: ritkán esik meg, hogy állat szülni lássa az embert. Vajon megértették-e, tűnődött, hogy mi is történt úrnőjükkel, akit még soha nem hallottak sírni? 
Gyöngéden szólt a fuvola, s oly tápláló-pihentetőn, hogy József maga is elálmosodott. Odakünn a karácsonyéji nagy hideg megropogtatta az istálló falait, és megszikráztatta az égen a csillagokat. A szomszédban az egyik zsúpfedeles, hasas falú, nagy parasztház udvarán egy nedves orrú kiskutya hangosan panaszkodott a hidegre: elsőnek őt altatta el a mézillatú fuvolaszó. De Mária sem volt rest, alighogy a kutya elhallgatott, és egyenletes, békülékeny szuszogásából kitudódott, hogy már nem fázik, maga is a falnak fordult és elszunnyadt. Édes arca kipirult álmában, piros ajka csillogni kezdett, kis kezén, melyet arca alá fektetett, egy verejtékcsepp fénylett, mint egy gyöngyszem, buzgalomból és elégedettségből. Egy kicsit szuszogott is, hogy kiengesztelje fáradtságát, s a lábujjait durcásan kiegyenesítette a takaró alatt, hogy hadd feledkezzenek már el a vajúdás fájdalmairól: úgy aludt, mint aki elvégezte a dolgát. S alighogy József ezt észrevette, neki is lecsukódott a szeme, a fuvola kihullott a kezéből, s a szalmán végigdőlve hortyogni kezdett, ahogy egy apához illik. 
A gyermek azonban még ébren volt és mosolygott. Miért is igyekezett volna oly sürgősen elaludni, amikor épp csak hogy megpillantotta a világot, s a szemecskéjével, fülével, orrával is tudomásul kellett vennie mindazt, amit boldogságával már tudott. De nem szólt egy szót sem, nehogy felébressze a kis jászol előtt fekvő Józsefet, s két kezét szelíden ökölbe szorítva, mozdulatlanul nézte feje fölött a szürke mestergerendát, amelyet már simává koptatott az állatok lélegzete. S minthogy hideg volt, szája fölött a saját kis lélegzete is láthatóvá vált, hogy ezt is megismerje ezen az első napon. 
Mert lám, alighogy az anya és az apa elaludt, az istálló érezhetően hűlni kezdett. 
Az ökör aggodalmasan megrázta a fejét. – Hideg van – mondta –, meg fog fázni! A szamár felemelte a fejét, melyet a tanúság fáradalmaitól a deszkapadlóig lógatott, és bársonyos orrcimpáin át harsogva beszívta a levegőt. 
– Csendesebben – morogta az ökör elégedetlenül –, mert még fel találod ébreszteni. 
– Hisz még nem is alszik – dünnyögte a szamár. 
Ezt az ökör is tudta, hisz egy pillanatig sem vette le a szemét a jászolról, amelyben a kisded kerekre nyílt ragyogó szemekkel, mozdulatlanul feküdt, s csak apró, bimbószerű ökleit rezzentette meg olykor, ha egy-egy légy szállt el fölötte. Hogyne tudta volna, amikor ennél még jóval többet is tudott! 
– Tudom, hogy nem alszik – válaszolta -, de azért te csak maradj csendben, mert mégiscsak felébresztheted. Mit tegyünk, hogy meg ne hűljön? 
– Keltsük fel az anyját? – kérdezte a szamár. 
– Nem – felelte határozottan az ökör, aki Máriát nem kevésbé szerette, mint a kisdedet. – Pihennie kell, mert egész este sírt szegény. 
– Hát akkor? – kérdezte a szamár, aki még mindig nagyon fáradt volt, s így semmi sem jutott az eszébe. 
Mind hidegebb lett, az istálló apró ablakán bevilágított a csillagsütötte udvar, és fényével ezüstszínűvé festette az ökör és a szamár farát. Mária egyre könnyebb lett álmában, József egyre vaskosabb. Az újszülött alatt a frissen szedett szalma hirtelen illatozni kezdett, mintha széna volna. 
Az ökör restelkedett. Nem szeretett leleményesebb lenni senkinél a világon, de most mégsem hallgathatta el, hogy volna egy épkézláb tanácsa, amelyet más, nála okosabb is megfogadhat. Elfordította a fejét szégyenében. 
– Álljunk szorosan melléje – mondta –, s melegítsük meg méltatlan testünkkel. Ha nem bírja a szagodat, akkor majd kissé elhúzódhatsz. 
– Jó lesz – helyeselte a szamár. 
– Te jobboldalt állsz majd, s elfogod a jobb oldali hideget, én meg baloldalt elrúgom s elmarom a bal oldali hideget. 
Így hát felálltak ketten, kétoldalt a jászol mellé, s az ökör nagy igyekezetében még be is görbítette a testét, hogy lábtól is jusson egy kis védő sövény a hideg ellen. A szamárnak azonban rövid időre el kellett hagynia helyét: fejével kitaszította az istálló ajtaját, kiballagott az udvarra, s illemtudóan ott végezte el szükségét. Mire visszajött, álmélkodva látta, hogy az ökör nagyokat fújtatva, leheletével melegíti a kisdedet, oly magától értetődően, mintha csak valami kis borjút ápolgatna. 
Milyen merész egy állat, gondolta, s bensejében egy kis irigység kelt, az első alacsony érzés Betlehemben a gyermek születése óta: nem csoda, hogy az ablakra abban a pillanatban egy kevés pára futott fel, s az istálló egy árnyalattal elsötétedett. Mi minden nem jut az eszébe, tűnődött az istálló ajtajában állva, pedig máskor, ha az úton keresztbe teszek eléje egy szalmaszálat, hát nem tud továbbmenni tőle. Most pedig milyen nagy gondolatai támadnak! 
Az ökör szerencsére nem látta meg, mert háttal állt az ajtónak, rendületlen nyugalommal melengette az újszülöttet. Ez fénylő nagy szemével csendesen nézte, s oly elégedett volt, hogy még a két öklöcskéje is szétnyílt: először, amióta a világon volt. Mire a szamár a jászol mellé ért, az ökör már a kisded lábujjait lehelgette. Négyszer fújt rá mindegyik lábra. A szamár megsebzett szíve megbékélt. 
No lám, gondolta, mégiscsak ostobább nálam. Még ötig sem tud számolni. 
– Miért fújsz te csak négyszer mindegyik lábra? – kérdezte súgva, hogy a gyerek meg ne hallja: mert nem akarta megszégyeníteni előtte az ökröt. 
– Annyiszor fújok, ahány lábujja van – felelte ez. 
A szamár szívébe nagy szánalom költözött. 
– Még egyszer fújj – mondta –, még egy van ott! 
Az ötödik ujja azonban olyan piciny volt, hogy az ökör csak most vette észre, hogy jobban odanézett. Gyorsan ráfújt még kettőt-kettőt, hogy pótolja az elmulasztottat, a szamár pedig úgy helyezkedett el a jászol mellett, hogy farkával elhessegesse a legyeket, amelyek kettőjükről az újszülöttre szálltak. Nagy csend volt az istállóban, csak az ökör boldog lihegése s a szamár farkának suhogása hallatszott: József és Mária oly szorgosan aludt, hogy szinte belesimultak az éjszakába. Az ökör a maga lassú módján elgondolkozott a szamár felől: vajon illő-e, így elmélkedett, hogy hátat fordít a kisdednek. De hamar megnyugodott: csak tudja, hogy mit csinál, gondolta. 
Mindkét állat olyan erősen gondolkodott, hogy az istállóban csakhamar melegebb lett. A szamár már úgy nekibátorodott, hogy egyengetni kezdte a szalmát a kisded rózsaszínű teste alatt: fogaival elhuzigált néhány összegubancolódott szálat a gyermek farocskája alól: egyszer az orrával majdnem hozzáért a lábához is. Amikor restelkedve elkapta a fejét, a kisded megszólalt. 
Nem szólalt meg igazán, mert még nem tudott, csak mosolyogni és sírni: de azért az állatok minden szavát megértették. S rögtön fel is hagytak munkájukkal, a legyezgetéssel és melengetéssel: úgy meg voltak döbbenve, hogy a szamár feltartott farka hirtelen megmerevedett, mint az alázat zászlaja, az ökör nyitva felejtett szája előtt pedig apró gomoly formájában megállt a lehelet. 
A kisded szava azonban oly gyöngéd, vidám és türelmes volt, hogy csakhamar magukhoz tértek ijedtségükből. – Miért fújsz te rám? – kérdezte az ökörtől. 
Sokáig hiába várt a feleletre: bár az ökör már nem félt, de még egyelőre nem bírta becsukni nyitva felejtett száját. 
– Te meg miért legyezel engem a farkaddal? – kérdezte a kisded egy idő múlva a szamártól. 
Ez ugyan hamarabb feltalálta magát, mégsem tudott válaszolni, a szíve úgy reszketett az örömtől és a büszkeségtől. Elfordította ormótlan, nagy fejét, nehogy meghatott nyála a jászolba csöpögjön. 
– Nos? – kérdezte a kisded egy óra múlva. 
Az ökör egyik elülső patáját óvatosan végighúzta a jászol előtt frissen felhányt szalmán, és szarvával egy csöppet, alig észrevehetően megböködte a levegőt. 
– Te felelj először! – súgta a szamárnak. 
– Miért? – kérdezte ez. 
– Mert te vagy az okosabb – mondta az ökör. 
– De te erősebb vagy – vélte a szamár. 
Ezen egy ideig eltűnődtek, s mint ahogy ilyenkor szokás, ártatlan nyálukkal benedvezték maguk előtt az istálló padlóját. Egy kis harag is gyűlt fel szívükben önmaguk ellen, hogy minek is tettek olyat, amiért a gyermek kérdőre vonhatja őket, s ha már megtették, miért nem tudnak megfelelni neki. Tán rosszul tettük, amit tettünk, gondolta az ökör, hátha nem kellett volna megmelengetni? Mily tiszteletlenség, hogy nem felelünk, gondolta a szamár, s jóvá lehet-e ezt tenni valaha is? 
– Miért nem válaszolsz már? – súgta az ökörnek. 
– Hát te? – súgta ez vissza szégyenkezve. 
– Téged kérdezett meg először – mondta a szamár szelíden, határozottan –, tehát előbb neked kell felelned. 
– De nekem négy gyomrom van – védekezett az ökör –, s így tovább tart, amíg megemésztem a kisded kérdését. 
A szamár most már felbőszült: látnivaló volt, hogy ellenfele letér az igazság és a méltányosság útjáról. Két hosszú, szőrös füle megmerevedett felháborodásában. 
– Ó, te szamár – mondta haragosan az ökörnek. 
Ez meglepetésében oly gyorsan emelte fel a fejét, hogy szarvával majdnem beleakadt a jászolba. – Hogyan? – Kérdezte megrökönyödve. – Én, szamár? Hisz te vagy a szamár. 
De nem folytatták a vitát, minthogy mindketten fél szemükkel a kisdedre sandítottak, észrevették, hogy ez úgy mosolyog, oly szelíden és mégis csillogón, mintha kinevetné őket. Lám, nem haragszik rám, gondolták mindketten ujjongva, s lehet hogy a barátomra sem neheztel. 
Az ökörnek egyszerre megeredt a nyelve. 
– Azért lehelek rád – mondta –, hogy olyan erős légy, mint amilyen én vagyok. S hogy olyan jó szagod legyen – tette hozzá elbizakodva –, amilyen nekem van. 
– Én pedig – mondta a szamár, a szavába vágva, mivel attól tartott, hogy az ökör nem engedi szóhoz jutni –, én pedig azért legyezlek a farkammal, hogy elkergessem arcodról a legyeket, amelyek barátom orráról szállnak rád. 
– Azért fújok rád – folytatta az ökör –, hogy megmelengesselek. Bocsáss meg, hogy a lábadra csak négyszer leheltem, de oly pici az egyik ujjad, hogy nem vettem észre. 
– Én pedig – mondta a szamár – azért hessegetem el a legyeket, amelyek a barátom orráról szállnak rád, mert ártalmasak az egészségre, s kárörvendő rossz szavakat súgnak az ember fülébe. Bár lehet –tette hozzá tiszteletteljesen –, hogy a te füled előtt megtartóztatják magukat! Vajon meg fog-e nőni még a füled? – kérdezte kíváncsian. 
A kisded úgy hallgatott, mint aki felelni készül, az állatok gyorsan elnémultak. Az egyik hallgatás füstszínű volt és csupa kérdés, a másik aranyszínű, és csupa bizalom. Odakünn, az istálló ajtaja előtt egy kis szürke egér ült hátsó lábán, a csillagok fényében, orrát az ajtó felé fordítva: ő képviselte a mezei csendet. A csűr fölött, az udvar túlsó felén a látóhatár alacsony övezetében egy kék csillag szállt fel az égre, s célirányosan, lassú mozgással Betlehem felé vette útját. 
– Miért melengetsz te engem? – kérdezte a kisded az ökörtől. – Miért adod nekem az erődet? 
Ha nem lett volna oly nagymérvű tiszteletlenség, az ökör vállat vont volna. 
Lehet erre a kérdésre egyáltalán felelni? Ha volna rá felelet, az ugyanakkora, ugyanolyan súlyos, s a fejétől a farkáig ugyanolyan alakú volna, mint maga az ökör. De honnét szedjen a csöpp kis agyából ekkora feleletet? 
– Nos? – kérdezte a kisded. Miért? 
Az ökör meg sem mert moccanni. 
– Miért hessegetted el arcomról a legyeket? – kérdezte a kisded a szamártól, s néhány pillanatra behunyta a szemét, hogy az állatok kedvükre vonogathassák a vállukat. De most már a szamár is úgy állt, mint a cövek, még a bőrét sem merte megrándítani: hisz az ő felelete is akkora volt, hogy nem fért el a fejében. 
– Nos? – kérdezte türelmesen a kisded. 
Az istálló túlsó sötét sarkából ekkor egy kevés panaszos bégetés hallatszott: oly fodros, átlátszó, ezüstszínű volt, mint egy csöpp bárányfelhő, amely elszáll a hold alatt. A gyermek elmosolyodott. A kis fekete bárány, amelyet eddig eltakart a sötétség, s most hangja által láthatóvá vált, megnyugtatta a szívét: hiszen alig volt valamivel nagyobb nála. Ha fel tud kelni a jászolból, bizonyosan odatipegett volna hozzá… 
– Hozzuk ide? – kérdezte szolgálatkészen az ökör és a szamár, akik mindketten titkon abban reménykedtek, hogy a kisded elfeledkezik kérdéseiről. Az ökör boldogságában egy kicsit megnyalta széles nyelvével a gyermek lábujjait: tán nem veszi észre, gondolta bizakodón. 
A kis fekete bárány azonban, amely csak hangja által vált láthatóvá, már ismét eltűnt: oly gyönge volt, hogy csak akkor tudott volna segíteni a kisdeden, ha előbb magán segít. A szamár lopva hátranézett, de mire tekintete a sarokba ért, a bárány már sehol sem volt – csak egy kevés, kesernyés gyapjútakaró úszkált a levegőben, mint egy kis gyapjas bárányfelhő. S mivel a szamár tudta, hogy most már végképp nem halogathatja tovább a feleletet, tehát térdre ereszkedett a jászol elé. 
A jászol túlsó oldalán az ökör is letérdelt. Nem esett nehezére, habár a jobb térde kissé fel volt sebezve, de úgy helyezte el a súlyát, hogy az inkább a szíve felőli oldalára billent. Fejét a szalmás padlóra fektette, csak nagy, szégyenkező szarva ért fel a jászol faláig. 
A kisded pedig megértette, hogy ez az állatok felelete, s a szíve elszorult: először, amióta a világra jött. De nem szólt egy szót sem, s a térdeplő állatok szerencsére nem láthattak fel az arcára, amelyen a halál egy percre végighúzta sötét árnyékát. Hiába is szólt volna, mert körös-körül mindenki elindult a szolgálatára, s a két jámbor állat mögött már az egész világ térdre ereszkedett. A kisded tudta, hogy akit szeretnek és szolgálnak, annak meg kell halnia, s minthogy még csak néhány órája jött a világra, megsajnálta magát és sírva fakadt. De ezt senki nem vehette észre, mert már egy perc múlva újra mosolyogni kezdett, s két öklöcskéjével elmorzsolta a szeme sarkában lágyan fénylő könnyeket. Mindössze Mária sóhajtott fel álmában, s kezével egyszer lassan végigsimított kipirult anyai arcocskáján. 
Odakünn pedig a kemény világ szolgálattételre készülődött. 
A szomszédságban nagy hajnali torokreszeléssel s krákogással felkeltek a pásztorok, hogy illő időben üdvözölhessék az újszülöttet. Legtöbbjük kezet is mosott ez alkalommal, majd megkötözték kutyáikat, s markukba köpdösve, ahogy a nagy vállalkozások előtt szokás, előkotorták a sarokból legszebb pásztorbotjukat. A háromkirályok már javában nyelték a port az országúton: toronyiránt haladtak, nyílegyenesen, amerre az égen futó kéken hunyorgó csillag mutatta az utat. 
Az ökör meg a szamár még sokáig térdepelt a kisded előtt. Lám, mégiscsak megfeleltünk neki, gondolták elégedetten, s fejüket a padlóra fektetve, pislogva, csendesen nézegették egymást a jászol alatt.

Női dolgok

Napjainkban nehezen tagadható az a tény, hogy az orvosi szakma lassan elnőiesedik. Jól mutatja ezt saját évfolyamom, melynek – a tanulmányi osztály becslése szerint – legalább kétharmada lány. Érdekes helyzet ez egy olyan szakmában, melynek több területe – szakmabeliek véleménye szerint is – egyáltalán nem nőknek való.

Mivel is magyarázható tehát ez a felállás?

Sokak szerint ez a jelenség szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy az orvosi szakma presztízse hanyatlóban van. Való igaz, a jól teljesítő fiúk számára sokkal vonzóbb a műszaki, a közgazdasági vagy a jogi pálya, bár az utóbbi két terület a jól tanuló lányos körében is egyre nagyobb népszerűségre tesz szert.

Létezik azonban egy másik tényező is, amely befolyásolja a nemek arányát az orvosi szakmában. Nevezetesen az, hogy az orvosi egyetem nehéz. Nehéz bekerülni, nehéz bent maradni. A lányok köztudottan tanulósabbak, legalábbis a szülők többsége már akkor így vélekedik, mikor gyermeke elkezdi az általános iskolát. Így a lányoktól előbb elvárják, hogy kitűnően teljesítsenek, de legalábbis ne maradjanak el a barátnőik, osztálytársaik, évfolyamtársaik által meghatározott szinttől. A fiúk lustábbak, esetenként problémásabbak, és egyébként is jobban illik hozzájuk a sport. Nem is nagyon kell hát több egy „elég jó” teljesítménynél. Így a nemek aránya sokszor már a gimnáziumi felvételinél eldől. Saját gimnáziumi osztályomban például a lányok ugyanúgy hozták a kétharmados többséget, ahogyan ma az évfolyamomban.

Ahogy bekerülünk az egyetemre, hamar felhívják rá a figyelmünket, hogy az orvosnők életét számos szerepkonfliktus nehezíti. Ha néha eltöprengünk is a problémán, azért nem szentelünk neki túl sok figyelmet, hiszen hihetetlenül távolinak tűnik még, hogy egyszer majd orvosok leszünk. Akad azonban néhány jelenség, mely sejteni engedi jövőbeli nehézségeinket.

Anatómia, bonctermi gyakorlat: előírás a rövid köröm, összefogott haj, időjárásra tekintet nélkül hosszú nadrág. Indoklás: gyakorlati szempontok, illetve – amint arról az első órán felvilágosítottak bennünket -, hogy megszokjuk, megjelenésünk üzenet értékű. Harmadévben az instrukciók pontosabbá válnak: tartózkodjunk a túlzottan nőies megjelenéstől, mert a páciensnek elsősorban az orvost kell látnia, nem a nőt. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a fiúk felé nem hangzott el hasonló értékű figyelmeztetés. Kíváncsi vagyok, vajon szabad-e, egyáltalán lehetséges-e, hogy egy férfi orvos túlzottan férfias legyen?

Felmerül továbbá a vizsgák, szigorlatok problémája. Egy ilyen sorsdöntő helyzetben a hölgyek többsége igyekszik a formális keretek betartásával a lehető legcsinosabban megjelenni. Szépen felöltözve az ember magabiztosabb, reménykedhet a jó első benyomásban, és ha szerencséje van, a vizsgáztató úr előnyben részesíti, ha nincs, a vizsgáztató hölgytől bezsebelhet néhány szúrós pillantást. Azonban hamarosan felmerül a gyanú, hogy – legalábbis a lányok esetében – a „túl jó” megjelenést a vizsgáztató többnyire nem kiváló szellemi képességekkel és alapos felkészültséggel társítja. Érdemes kockáztatni, hogy amellett, hogy a felkészültségünket bizonyítanunk kell – ami önmagában sem egy egyszerű feladat – még az előítéletekkel is meg kelljen küzdenünk?

A többség általában az igen felé hajlik. Talán akadnak olyanok is, akik velem ellentétben semmi hasonlót nem tapasztaltak. Elvégre a társadalom többsége továbbra is azt várja el, hogy ápoltak és nőiesek legyünk. Emellett épp azt a korszakunkat éljük – és sokan azt hiszem, tovább sem lépünk belőle – mikor még inkább csak próbálkozunk a párkapcsolatokkal. Ilyen körülmények között pedig nyilván nem szívesen válunk meg jól bejáratott, női dolgainktól.