Könyvajánló

 


 

Palotai Boris: A férfi

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1968

 

Milyen gyógymódot találhat egy fiatal nő (anya, feleség) a túlélés traumájára? Lehet-e esélye az új életre a koncentrációs táborból visszatérve, két gyerek és egy férj elvesztése után? Hogyan válik közönyössé az ismerős Pest és az otthonos vidék? Hogyan lesz a haza éppolyan idegen, mint az országút, amelyen végigtrappolt? Hol lesz az otthon, ha a régi házat egy új család lakja, és a még megmaradt bútorok megkoptak, lesántultak, mintha ők is messziről gyalogoltak volna haza? Meglepődünk-e mi, olvasók, hogy a menekülést ígérő szeretőről kiderül, csendőrtiszt volt? És végződhet-e máshol ez a hazatérés, mint rohanó jégtáblák alatt, a Duna fenekén?

Juditnak, a regény főhősének már visszatérése pillanatában szembesülnie kell a nyelvtelenséggel. A szavak, melyekkel kommunikálni próbál, nem az általa átélt valóságot tükrözik – erre nem is lehet alkalmas a traumaélmény előtti nyelv szókincse –, sokkal inkább egy réges-régi naiv nyelv maradványai, melynek egyetlen funkciója a felszínen lavírozó látszatkapcsolatok fenntartása. Ezek a kapcsolatok elengedhetetlenek számára a társadalomba való visszatéréshez (legalábbis annak illúziójához), valós kapaszkodót (gyógyulást) viszont nem nyújthatnak. Ami vele történt, egyrészt elmondhatatlan, másrészt puszta jelenléte is értelmezhetetlen, befogadhatatlan a kívülállók számára. Élő lelkiismeretként kísért a korábban otthonos térben, közegben. Visszatalálni, verbalitás helyett, a társadalmi elvárások diktálta cselekvő aktusok mentén próbál. Munkát keres, dolgozik, mint mindenki más. Adományruhákból ismét nőnek öltözeti magát. Nem meggyőződésből, nem vágyból, csupán mert külső elvárás, aminek meg kell felelni. Hogy kényelmesebb legyen, mindenki másnak. És a család, a gyerekek, a férj elveszésének feldolgozása nélkül, a feldolgozási folyamat megkezdése nélkül (amire értő segítség híján hogyan is volna lehetősége?), legfőbb menedékként talál egy szeretőt, egy férfit. Az elsőt, aki szembe jön az utcán. Arra gondolt, a férfit is csak elfogadta. Éppúgy nem választotta, mint a ruhát, cipőt. Elfogadta, amit eléje tettek. Pántos cipőt, villámzáras ruhát, a madarak füttyét utánzó férfit.

Nem meglepő tehát, hogy a hirtelen jött kényszerszerelem ugyanúgy hazugságra és elhallgatásra épülő illúzió csupán, mint minden más beilleszkedési kísérlet az ismeretlen, láger utáni életbe. Az, hogy épp egy csendőrtiszt karjaiba menekül, nem értelmezhető azonban puszta véletlenként. Stockholm-szindróma szerű függés ez az elnyomás és kiszolgáltatottság meghatározó tapasztalatától, mely Judit számára igazibb az azt követő valóságnál. Gyógyulásként tehát nem előre, hanem visszafelé menekül, amit a regény nem fogad el, nem fogadhat el megoldásként. Mint ahogy azt sem próbálja elhitetni velünk, hogy létezik út a valós visszatérésre, egy egészséges életre a beteg társadalomban. A regény perspektívájából – a hatvanas évek elejéről tekint a negyvenes évekre – Judit útja nem is végződhet máshol, mint két part között a téli Dunában.

Palotai Boris 1964-es kisregénye kapcsán, de már nem a szöveg világán belül, hanem sokkal inkább a korabeli emlékezetpolitika vonatkozásában felmerül még két fontos kérdés. Hogyan jelenhetett meg A férfi rögtön a keletkezésének évében, és hogyan maradhatott érdemben máig visszhangtalan?

 

Balogh Eszter

 


 

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Fordította Pap Éva

Sofi Oksanen regénye az utóbbi idők legerősebb irodalmi élménye volt számomra. Az irodalmi élmény itt elválaszthatatlan a könyvben ábrázoltak társadalmi relevanciájától, „élet és irodalom” egymást hitelesítik.  A harmincas éveiben járó, finn apától és észt anyától származó, dramaturg képzettségű szerző eredetileg színdarabot írt a (gyerekkori történetmorzsából eredő) anyagból, ebből bomlott ki azután a regény. Sajátos világa, plasztikus nyelvezete (amely Pap Éva fordító munkáját is dicséri), fantasztikus miliőteremtő, alakformáló képessége, empátiája és pszichológiai hitelessége különösen emlékezetes alkotást hoz létre.

A regény kivételes erővel mutatja meg a trauma egyediségét, különféle történeti körülmények közötti felbukkanását, egyszersmind univerzális tapasztalatát, az egyéni és politikai szintű elnyomás és erőszak különböző formáit. Hogy miként törik meg az egyént (hatalmon lévőket és áldozatokat egyaránt) a politikai diktatúrák, hogyan válhat a szexualitás a hatalomgyakorlás eszközévé, és hogyan torzulhat a viszonzatlan szerelem egy egész életet meghatározó destruktív erővé.

A történetek, történeti korok és generációk finoman kapcsolódnak egymásba. Idők és terek váltakoznak és fonódnak össze: a háború alatti és utáni Észtország, a kommunista diktatúra, a 90-es évek Vlagyivosztokban, Berlinben, majd újra Észtországban. Az észt faluban élő idős asszony, Aliide kertjében találja az eszméletlen fiatal lányt, Zarát. Ebből az alaphelyzetből kanyarodik vissza és előre történet. Lassan (előbb az olvasó előtt, végül Aliide számára is) világossá válik, milyen megrázkódtatásokkal terhelt kapcsolat fűzi egymáshoz a két embert. Zara Aliide nővére, Ingel unokája, nagyapja pedig Hans, akibe Aliide egy életen át reménytelenül szerelmes volt, s a frusztrált szerelem indulata és a „történelem” együtt alakították tragikusan saját és a körülötte élők sorsát. Személyes és politikai összefonódása itt is tetten érhető. Az egymásra rakódó traumákat hosszú elfojtás, a történetek, tárgyak, emlékek eltörlése követte. Két generációval később bekövetkezik „a trauma visszatérése”, Zara képében, aki saját elnyomói elől szökött meg Berlinből, ahol orosz „munkáltatói” prostitúcióra kényszeríttették, folyamatos erőszaknak kitéve, szabadságától gyakorlatilag megfosztva. Oksanen mesterien ábrázolja a két nő kölcsönös bizalmatlansággal, szégyennel, kiszolgáltatottsággal terhelt viszonyának alakulását. A regény végén megtörténik egyfajta reparáció, „jóvátétel”; Aliide megmenti a lányt az őt üldöző fogvatartóktól.

Zara nemcsak Ingelt, Hansot is hordozza Aliide számára – a jóvátétel talán nem is a nővérrel szemben elkövetett egykori bűnnek, hanem elsősorban ennek a soha be nem teljesült, élethossziglani frusztrációt okozó szerelemnek szól. A trauma, szégyen és hallgatás után felvillan a feloldozás halvány lehetősége. Mintha akaratlanul a freudi „emlékezés, ismétlés, átdolgozás” folyamata játszódna le.

 

Borgos Anna