Interjú Dr. Németh Tündével

 

Dr. Németh Tünde gyermekgyógyász, pszichoterapeuta. Az Országos Gyermekegészségügyi Intézet (OGYEI) Perinatális és Koragyermekkori Prevenciós Osztályának vezetője. Szemléletében a gyógyítás, a prevenció, az egészséges fejlődés, illetve annak minél természetesebb körülmények közti kibontakozása kap központi szerepet. Jelenleg az OGYEI-ben szülői hivatásra felkészítő kurzust, kisgyermekes klubot és konzultációs rendelést vezet, ahol pár-, egyéni- és csecsemőterápiát, szoptatási tanácsadást, veszteségélmények feldolgozását végzi.

Ő indította el a Családbarát Programot, valamint szervezi a Családbarát konferenciákat. A Szoptatás Támogató Nemzeti Bizottság (SZTNB) titkára és a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság vezetőségi tagja. 

Személyedben a gyógyítás és prevenció, valamint a pszichológiai szemlélet olyan magától értetődően kapcsolódik össze, mintha ezek mindig is együtt léteztek volna fejedben. Hogyan alakult ez így, mi volt a kezdet?

A mi családunk egy abszolút közgazdász család. Volt azonban egy gyermekkori tornabalesetem, ahol agyrázkódást kaptam. Akkor ismerkedtem meg egy doktornővel, akit a magyar gyerekgyógyászat nem igazán fogad el, őt Kelen Ilonának hívják, gyermekgyógyász és gyermekpszichiáter, Franciaországban dolgozott nagyon sokáig. Az agyrázkódásomat követően – ma már tudom – sok minden nem úgy zajlott, ahogy kellett volna, így aztán voltak ennek egyéb következményei, pl. vérnyomás ingadozás. Ilona akkor már relaxációt alkalmazott, ez 1966-ban volt, ő egyben kezelte ezeket a dolgokat. Ezt az eseményt megelőzően építészmérnök akartam lenni, de ez az egész élmény, Ilona olyan hatást gyakorolt rám, ami teljesen a gyógyítás irányába vitt. Bár ő mindig azt mondta (a későbbiekben is megmaradt a kapcsolat, bár már nem mint orvos-kliens), hogy ne ezt a hivatást válasszam. De engem elvarázsolt a test-lélek egysége, az, hogy a stresszhatás mit vált ki az emberből. Tehát én akkor elhatároztam, hogy orvos leszek, gyermekgyógyász és pszichoszomatikával szeretnék foglalkozni.

Ez ott akkor dőlt el. Hány éves voltál?

13 éves. Nekem az, hogy a relaxációval a vérnyomásomat, ezt a stresszhelyzetet tudtam kezelni, hogy ki tudtam mondani, hogy iskolát szeretnék váltani, nagyon sokat jelentett. Persze ehhez kellett az a családi háttér, aki ezt elfogadta, és lépett. Mindenesetre onnantól kezdve elfelejtettem a Műegyetemet… Amikor felvételiztem az orvosira, megkérdezték, hogy miért jött ide, elmondtam, hogy volt egy személyes élményem, ami miatt én pszichoszomatikával szeretnék foglalkozni. Hát szinte maximális pontszám mellett, helyhiány miatt el is tanácsoltak. Következő alkalommal persze már ugyanerre a kérdésre csak azt válaszoltam, hogy gyermekgyógyász szeretnék lenni. Akkor fel is vettek…

A családod hogy fogadta a hírt?

Csak egy kérésük volt, amikor először nem vettek fel, hogy egy évet dolgozzak gazdasági területen.

Hátha vissza tudnak téríteni…

Beültettek egy irodába, ahol mindenféle gazdasági számításokkal kellett foglalkozni, mondtam, hogy én ezt egy évig egészen biztosan nem fogom csinálni. Úgyhogy kimentem ugyanennek a cégnek a raktárába, összerakónak, ott nagyon jól éreztem magam, tudtam mi a feladat, mit kell csinálni, azt megcsináltam. Drukkoltak a munkatársak nekem, büszkék voltak rám, és 1 év múltán boldogan elkezdtem az egyetemet.

A pszichológia iránti érdeklődés hogy jelent meg az egyetemi évek alatt?

Medikus önismereti csoportot kezdtem, melyet Tringer professzor úr vezetett. Visszakanyarodva az eredeti történethez, amikor én Kelen professzorasszonnyal találkoztam, mindig próbáltam útmutatást kérni tőle, de mivel ő a lebeszélés tárgyában jeleskedett, ezért igyekeztem magam megtalálni az utat. Így aztán sokfelé kalandoztam, pl. Rorschach próbát tanultam, gyakoroltam… Nem volt rálátásom arra, hogy mit kell nekem ahhoz tanulni, hogy a pszichoszomatika felé tudjak haladni.

Kelen doktornő miért akart ennyire lebeszélni Téged erről a pályáról?

Nehéznek ítélte ezt a pályát, és ő itthon nagyon meg nem értett volt. Franciaországban kidolgozott egy módszert, ami aztán az én életemben is visszaköszönt még, mert aztán mi dolgoztunk együtt… A kitartó munkának megvan az eredménye…

De az egyetem alatt arra összpontosítottam, hogy gyermekgyógyász legyek. Amikor végeztem, volt három gyerekgyógyász hely Budapesten, persze nem sikerült megkapni egyiket sem. Végül Székesfehérváron lett egy hely. Minden nap mentem Budapestről. Ott voltam másfél évig, a gyermekgyógyászatot ott igazán meg lehetett tanulni, nagyon hálás vagyok az ottani kollégáimnak, nagyon segítőkészek voltak. Nehéz volt ez a mindennapi utazgatás.

Akkor elmentem Pikler főorvos asszonyhoz, akit még egyetem alatt ismertem meg, mert én mindig azt akartam, hogy a patológia megtanulása előtt megismerhessem az egészséges hallgatózási, tapintási leleteket. Így kerültem a Lóczyba, ami akkor a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete volt.

Ez az időszak, az itteni tapasztalatok mennyire játszottak szerepet abban, hogy az érdeklődésedben a 0-3 éves kor kiemelt jelentőségű?

Ami nekem itt a legfontosabb volt, az az egészséges fejlődés ismeretének hallatlan fontossága. Az orvosi szemléletem vezetett arra, hogy tudni akarom, hogy milyen az egészséges tüdő hangja, milyen egy egészséges has tapintás, hogy ez legyen az ember kezében, ha a patológiával találkozik, de itt kaptam ajándékba hozzá, hogy mit jelentenek az egészséges fejlődésnek a tárgyi és személyi feltételei. Ekkor még a kötődési vizsgálatokról nem olvastunk, de ott a két központi téma a személyhez kötött gondozás és az egészséges mozgásfejlődés volt. Úgyhogy Székesfehérvár után 1,5 évet dolgoztam a Lóczyban, mint intézeti orvos. Nagyon megmaradt egy eset, amikor egy csecsemőnél úgy éreztem, hogy nagyon kötött a csípője, és ortopédiára akartam vinni. Akkor azt mondta a doktor, hogy várjunk egy évet, és hogy ha akkor is ugyanezt gondolom, akkor visszük, addig kísérjem figyelemmel Józsikát. Nagyon nem tetszett, de el kellett fogadni. Egy év múlva, annak az eredményeként, amilyen feltételeket biztosítottak, amilyen mozgástere volt, teljesen rendbe jött a csípője. Engem nagyon meggyőzött, még jobban kezdtem érezni a fontosságát az egészséges fejlődést támogató lehetőségeknek, módszereknek. Hisz a gyermekorvosnak az egyik legfontosabb feladata, hogy idejében eldöntse, minden rendben van a csecsemővel, vagy támogatni kell a fejlődést szoros megfigyelés mellett, vagy fejlesztésre van szüksége. Fontos a kora gyerekkort a szakma számára kiemelten felfedezni, hisz a gyerekeket nem három évesen, nem ovis korban kell elkezdeni „szakmai szemmel” támogatni. Ma Magyarországon a 0-3 éves korosztállyal való foglalkozásnak nincs strukturális rendszere.

Meghirdettek egy állást a Rókus Kórházban, engem választott a Főorvosnő. Ez egy nagyon jól szervezett, családbarát hely volt, lehetett egymásra számítani.

Neked ekkor már volt gyermeked?

Nem, ezért vártam a szakvizsgával is, mert úgy gondoltam, hogy még a szakvizsga előtt szeretnék gyereket. Főorvosnő egy idő után azt mondta, hogy, na most már elég volt, ne várjak tovább, tessék, mars elmenni a szakvizsgázni. Ahogy elkezdtem a klinikai gyakorlatot, az első hónapban várandós lettem… Ugye, én úgy terveztem, hogy szakvizsga előtt még elmegyek szülni. Amíg otthon voltam a kislányommal addig a Főorvosnő nyugdíjba ment. Egy nagyon más szemléletű, „mindent meg kell, és meg tudunk csinálni” típusú főorvost kaptunk. Üzent a Főorvos Úr, hogy szeretne velem megismerkedni, és közölte, hogy  vissza kell mennem dolgozni. Akkor a lányom 18 hónapos volt. Családi összefogásban tudtuk megoldani, hogy a lányom otthon tudott maradni az oviig, nagymamával, nagypapával.

Mennyire okozott nehézséget a két elvárásnak való megfelelés, hogy még kicsi a lányod, közben orvosként jelen lenni a munkahelyeden?

Ebben az időszakban nagyon éreztem ezeknek a női szerepeknek az ütközését. Nagyon sokat ügyeltünk, iszonyatos lelkiismeretfurdalásom volt. Amikor az ügyeletben beszéltünk a lányommal, az úgy zajlott, hogy elmondta, mi volt vele, mit csinált, majd közölte: „úgyis tudom mindjárt menned kell, puszi, simi, jó éjt.” Ez azóta is megmaradt, 25 éves, és ha távolabb vagyunk egymástól, akkor úgy köszönünk el egymástól, hogy „puszi, simi, jó éjt”.

Ott a Rókusban a Főorvosnő támogatta az én pszichoszomatikus szemléletemet, és biztatott, de Tanár Úr azt mondta, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, ő ezt nem támogatja. Tehát egy abszolút organikus szemlélet indult el az osztályon. Amíg otthon voltam, elkezdtem a pszichoterápiás szakképzést a Füredi professzoréknál, úgyhogy mondtam neki, hogy én ezt azért szeretném befejezni. Közölte, hogy ő ezt semmiben sem fogja támogatni. Tehát csak szabadságból lehetett megoldani, meg a csapat összjátéka segített, hogy végül befejezzem. Egyszer csak mondtam neki, hogy én elkezdeném a pszichoszomatikus szakrendelést. Végül fél éves utánajárás után a harmadik emeleten a takarítónőknek a helyén sikerült egy helyet kijelölni, ahol ezt munkaidőn kívül csinálhattam. A takarítónők szerettek, úgyhogy egy egész jó kis helyet sikerült kialakítani. Nem okozott gondot, hogy lejjebb tegyük a tükröt, hogy a gyerekek is lássák magukat, egy bőröndben és egy kosárban voltak a játékok. Hamar kiderült, hogy van rá érdeklődés, jönnek a szülők, gyógyulnak a gyerekek. Volt egy eset, ami talán a főorvos tekintetében az áttörést jelentette. Jött egy hányós nagylány, aki több hónapja hányt, megjárta az összes budapesti kórházat, és hát nálunk is hányt… Akkor azt mondta a főorvos, hogy na üljek az ágya szélére, és csináljak vele valamit. Először meg kellett küzdeni, hogy elfogadja, hogy ennek megvannak a maga külön keretfeltételei, nem úgy megy, hogy odaülök az ágya szélére. Végül sikerült a tünet mögötti dinamikát feltérképezni, a lány elkezdett nem hányni, járt hozzám terápiára. Szóval ettől kezdve sem volt támogatás, de legalább már nem piszkált érte, lett hivatalos rendelési időm, természetesen munkaidőn kívül. Egyébként a lánnyal azóta is tartom a kapcsolatot, szülésznő lett. Így indult útjára a pszichoszomatikus rendelés. Az idei év ebben a témában nagy előrelépést hozott! Németországból visszatért Harrach Andor. Ő lett a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság elnöke és ő komolyan veszi a Társaság nevében is szereplő pszichoszomatikát, hisz Németországban évtizedeken keresztül dolgozott pszichoszomatikus klinikán. A Társaság őszre szervez egy, a jelenlegi magyarországi pszichoszomatika helyzetét bemutató konferenciát Test-Lélek-Egység címmel. Igyekszünk azon dolgozni, hogy Magyarországon is megtalálja a gyógyításban a hivatalos helyét a pszichoszomatika.

Melyik korosztállyal foglalkoztál a legszívesebben? 

Már akkor is úgy gondoltam, hogy meghatározó, hogy hogyan indul az újszülött élete. Forgórendszerben láttuk el a különböző osztályrészeket, én akkor mondtam, hogy az újszülött osztályon szeretnék maradni egy évig. Szerettem volna minél többet megtudni a szülés körüli eseményekről, az „indulásról”.

Ekkor már túl voltál a saját szüléseden is, saját tapasztalattal is felvértezve voltál jelen. Te ott kaptál-e olyan segítséget, amire Neked szükséged volt?

Hát maradjunk annyiban, hogy az másként is történhetett volna. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy a kismamáknak szükségük van a támogatásra ebben a periódusban, hogy a lehető legtöbbet el kell mondani. Így született meg az első „Okosan szeress!” videokazetta, mely a legpraktikusabb információkat (hogyan fürdess, hogyan tegyél tisztába stb. és ebből hogyan lesz egy napirend, egy életritmus) igyekszik egy más szemléletben bemutatni. A gyerekágyas osztályon a kismamákkal tartott megbeszélésekből azonban az derült ki, hogy ez talán már túl későn van, hogy ezeket az információkat előbb kell megkapniuk. Így kezdődött, hogy a várandósokkal kezdtem foglalkozni.

Tehát mintha az, ami a Lóczyval kezdődött, itt kezdett volna még teljesebb lenni, a prevenciós szemlélet.

Abszolút. Itt sikerült egyébként az elején említett Kelen doktornővel újra összetalálkozni, aki kidolgozta a szülői hivatásra felkészítő kurzust kint a francia kollegákkal, és van egy speciális érintéses relaxációs módszere, amit várandós párokra és gyerekekre is adaptált. Kiképződtem nála ebben a módszerben, megtanította nekem ezt a speciális érintéses gyerekrelaxációt. Emellett elkezdtem a várandós párokkal teamben dolgozni. Innen indult el a Családbarát Program, ami az egészséget, az egészséges fejlődést, a megelőzést állította a középpontba, abban az egészségügyben – ahol bár a szó gyönyörű – mégis inkább gyógyításügyről volt szó. Ez ma már talán evidencia, de ott ’86-ban ez még nem volt egyértelmű. Az én szemléletemben a szülészetnek 80%-ban az egészséges várandósok kísérése a feladata, a gyerekgyógyászatnak 80%-ban az egészség, a kísérés és a megelőzés a feladata.

Meddig tudott megmaradni egy kórházi keretben ez a preventív szemlélet? 

Nagyon sokat dolgoztam ebben az időszakban. Az osztályos munka, az ügyeletek, sokszor rendeltem este nyolcig, pénteken délutánonként voltak a szülői hivatásra felkészítő kurzusok. Tehát mindvégig ebben a szemléletben igyekeztem ellátni a gyerekeket és a családot. Az nekem fontos volt, hogy úgy vezessem a terápiát, hogy én utoljára egészségesen lássam a gyereket. 

Mi adta az energiát ehhez a sok mindenhez?

Imádtam! Gyógyultak, ez a legfontosabb dolog, amikor visszajönnek, téged keresnek, amikor a roma családok elfogadnak, és fontos hogy vagy nekik. A mai napig a klienseim adják az erőt a módszertani, az intézeti és az oktatói feladatok ellátásához.

Volt olyan, amikor azt érezted, hogy most kezd kicsit sok lenni?

Érdekes, nagyon sokáig nagyon jól bírtam, és mentek mellette a dolgaink, elkészült a két videokazetta (Okosan szeress! Szeretet burkai – a szerk.), elkészült a harmadik videó. A kórházban, mindig voltak ilyen plusz dolgok is. A Családbarát Programon belül elkezdtünk egy olyan interdiszciplináris konferenciasorozatot indítani, amiben a határterületek problémáit jártuk körbe. Először a „rooming-in”-ért harcoltunk, aztán a korai hazaadásért, volt az örökbeadás-örökbefogadás, mert mindig az örökbefogadásról szólt a történet, mi próbáltuk megnézni ennek mindkét oldalát, hogy hogyan élik meg ezt azok, aki örökbe adják a gyermeküket. Voltak konferenciák, ahol a veszteség érzése, máskor a szülés és születés élménye volt a fő téma. Próbáltunk mindig olyan fókuszokat találni, amivel előbbre tudtunk lépni, és ezek mindig megjelentek írott formában is.

Aztán jött a magánéletben egy nagy törés, elváltunk, akkor kerültem ki Németországba. Ez nagyon nehéz volt. Azért volt nehéz, mert amellett, hogy sokat dolgoztam, az mindig nagyon fontos volt, hogy a családdal törődjek. Férjem is orvos volt, próbáltuk úgy, hogy együtt ügyeltünk, akkor a nagyszülőkkel volt sokat a gyerek, ha külön ügyeltünk, akkor meg egymásra jutott kevesebb figyelem… A válásban az volt a legrosszabb – amellett, hogy a saját kudarcomnak is éreztem – hogy valamit, a teljes családot nem tudtam megadni a gyermekemnek. Mindenesetre neki nagyon drukkolok, hogy ezt a mintát meg tudja állítani.

Fruzsina lányod milyen foglalkozást választott?

Ő közgazdász. Úgyhogy ő visszatért a családi hagyományhoz… Azt mondta, hogy ő megtapasztalta otthon, hogy milyen az egészségügyben dolgozók élete, s hogy egy dolog biztos, hogy ő orvos nem lesz.

Amikor kimentünk Németországba, nagyon élvezte, hogy anya főz, anya van velem… Én csak bizonyos napokon jártam ott egy nevelési tanácsadóba. A legfontosabb ebben a periódusban az volt, hogy ott megismerkedtem Éva Hédervári Hellerrel, amely találkozás a 2000 utáni szakmai munkámat meghatározta. Ő magyar származású, itthon pedagógiát végzett, kint pszichoanalitikus lett, akkor a Frankfurti Egyetem orvosi karán dolgozott, és a Német Gyermekligának a vezetőségi tagja azóta is, jelenleg a Potsdami Egyetemen tanszékvezető. Megismertetett az általa képviselt szülő-csecsemő konzultációval, regulációs zavarokkal – a csecsemőkori pszichoszomatikus betegségekkel fókuszálva a korai interakció jelentőségére. Nekem a pszichoszomatika nagyon fontos volt, és tőle megkaptam hozzá ezt a kora gyerekkort, ami mindig nagyon érdekelt. Egy új módszerrel ismerkedtem meg, ő videóval dolgozott. A videó visszanézések… ezek fantasztikus élmények voltak. Elmondtam neki, hogy milyen nehéz volt, amikor az újszülött osztályon voltam és a post-partum depressziós, illetve pszichotikus anyák esetében jött a pszichiáter, az anyát rögtön ablaktálták, elválasztották a csecsemőtől. Volt egy olyan élményem, hogy szülői szerepre járt egy kismama, akit semmi nem predesztinált arra, hogy poszt-partum pszichózisa legyen, de lett neki, viszont a csoport fantasztikus volt, elkezdtek járni hozzá a kórházba, látogatták, a gyerekének vitték a lefejt tejet. Az apa bevitte a gyereket, látta, ahogy a többiek tisztába tették a gyerekeiket, először az apuka tette tisztába, aztán már ő is. Sokkal hamarabb került haza az osztályról, mint a hasonló állapotban lévők, akiknél ez a plusz támogatás nem volt meg. Akkor az Éva elvitt Heppenheimbe, és megismertetett Hans Peter Hartmann-nal (ebben a kórházban egy külön részleg működik, ahol a poszt-partum pszichiátriai zavarokkal küzdő anyákat úgy kezelik, hogy a csecsemőjükkel együtt maradhatnak – a szerk.). Az ott látott struktúra alapján kezdtük el megvalósítani a Szt. János Kórház Pszichiátriai Osztályán az EGYÜTT Programot.

Ahogy mondtad is, mindig rengeteget dolgoztál, dolgozol. Valahogy mindig meg tudsz újulni, nem égsz ki. De mintha nem ez lenne az általános, a vizsgálatok azt mutatják, hogy nagyon rossz az orvosok, gyógyítók szomatikus, mentális állapota. Te mint egy preventív szemléletű ember miben látod a megelőzés lehetőségét? 

Leginkább a saját életemből merítve tudnék erre válaszolni. Gyerekkoromban úgy indult a nap, hogy a család együtt ment úszni, aztán mindenki ment a dolgára. Rengeteget kirándultunk, ez hozzá tartozott a hétvégékhez. Arra mindig teremtett a család forrást, lehetőséget, hogy 10 napra, 2 hétre el tudjunk menni, és az tényleg szent és sérthetetlen volt. Ezek a dolgok megmaradtak, és, hogy van egy összetartó család és egy meghatározó baráti kör, amelyben sok rítus és sok spontán dolog is jelen van.

Tehát, hogy legyenek más területek az életben, és ez a szociális háló, amely leginkább a család meg a barátok, ezekből tudsz annyi energiát kapni, hogy töretlen a lelkesedésed.

Hát igen, az azért még fontos, hogy én a Rókusból úgy jöttem el, hogy lett egy gerincsérvem, egyszer csak derékszögbe kerültem, és nem tudtam kiegyenesedni. Akkor egyértelművé vált, hogy ez így nem megy tovább. Érdekesek a véletlenek, akkor alakult a Mentálhigiénés Programiroda, és Veér András elhívott oda. Azóta is ott dolgozom, csak a fejem felett a táblákon a felirat változott. A lényeg mindig az volt, hogy a rendelésre legyen lehetőségem. Én mindig azt szoktam gondolni, hogy egy átvivő anyag vagyok, ami alkalmas arra, hogy a hozzám fordulókban lévő lehetőségek ki tudjanak teljesedni.