Interjú Dr. Dobó Katalin családorvossal

 

Dr. Dobó Katalin családorvos, belgyógyász szakorvos, családterapeuta. Holisztikus, pszichoszomatikus szemléletű gyógyító, aki nem csupán a saját munkájába integrálja a pszichoterápiás szemléletet, hanem kollégáinak és az orvostanhallgatóknak is rendszeresen továbbadja, tanítja azt. Aktív szerepet vállal a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság működtetésében, és a narratív orvoslás – a beteg történetét, a betegség elbeszélését a gyógyításban középpontba állító szemlélet – hazai meghonosításában. Ebben a hónapban őt választottuk a hónap gyógyító nőjének, és vele beszélgettünk. 

 

Kati, te azok közé az orvosok közé tartozol, akik professzionális módon és nagyon aktívan építik be a munkájukba a pszichológiai szemléletet. Honnan ered nálad ez az érdeklődés?

Igazából ez nekem már az anyatejjel jött, hiszen az édesanyám pszichoszomatikus orvoslást művelt (Herman Erzsébet, a budapesti Szent János Kórház másfél évvel ezelőtt elhunyt, iskolateremtő belgyógyász főorvosa a Szerk). Számomra tehát a test és lélek mindig egyben volt, nekem ez volt mindig a természetes. Amikor én belgyógyászként kezdtem a pályámat, úgy 30 éve, az kezdett érdekelni, hogy a beteget mi veszi körül, tehát honnan érkezett, milyen lehet a környezete, milyen a családja, mi történt vele, mielőtt a kórházba került, és mi lesz vele, ha hazamegy. Akkor elhatároztam, hogy családorvos leszek, mert ezek a dolgok ott láthatók igazán. Majd a GyES alatt jártam a Tündérhegyre önkéntesként és tanulgattam a pszichoterápiás szemléletet. Hívtak is oda engem dolgozni, de akkor már tudtam, hogy családorvos leszek.

Amikor készültem erre a beszélgetésre, gondolkoztam azon, hogy az orvoslásban két fontos megközelítés létezik egyszerre. Az egyik a tipikus jelenségeket keresi, csoportokba sorol diagnosztikus algoritmusok alapján, a másik pedig azt nézi, hogy mi a betegben az egyedi, mi az, amitől ő „Ő”. És azt gondolom, hogy én ezért szeretek még most is gyógyítani, mert ez engem nem csupán érdekel, hanem lenyűgöz. Minden ember más, egy igazi csoda, és ettől nem lesz unalmas a munka, és ezt a betegek is értékelik.

A háttered alapján neked valószínűleg nem volt nehéz integrálni a különböző orvosi és pszichoterápiás megközelítéseket. Tudnál-e mondani ezzel kapcsolatban néhány konkrét példát, ami másoknak is segítségül szolgálhat?

Én a Bálint módszer nagyon sok elemét, így például a „flash” technikát (a gyógyító kapcsolat által létrejövő önkéntelen belátást a beteg részéről a Szerk) vagy a hosszú beszélgetést alkalmazom. A rendelői beszélgetésekben pedig a pszichodinamikai ismereteimet vagy önismeretet használom, így utána próbálok gondolni például annak, hogy miért szeretem annyira az egyik beteget, vagy éppen mért idegesít valaki, a másikkal pedig mért érzek mondjuk tehetetlenséget, tehát a saját érzelmeimre jobban rálátok, ezáltal a beteget is jobban érthetem. Ebben segítenek a Bálint csoportok is, melyek olyan esetmegbeszélő csoportok, ahol az orvos-beteg kapcsolat áll a fókuszban. Fontos lenne a gyakorló orvosokat ezzel megkóstoltatni, mert megtapasztalhatnák, mennyire segít a mindennapi munkában. A családterápiából a rendszerszemlélet segít.  Egyébként érthetetlen számomra, hogy a családorvosoknak miért nem kötelező családterápiás ismereteket szerezni. Nagyon könnyű elcsúszni különböző elfogultságok irányába, és könnyen beszippantja az embert a családi rendszer, úgyhogy nagyon jó lenne megtanulni az alapelveket, hogy például a családokkal való foglalkozás során az ember ne álljon egyik családtag pártjára sem a másikkal szemben. Vagy, hogy ahány ember, annyi érvényes nézőpont létezik. Hogy nem ok-okozat lineáris elve alapján jönnek létre a kapcsolatok, hanem körkörösen, oda-vissza ható folyamatok mentén szerveződnek. Tehát nincs rossz és jó, vagy bűnös és áldozat, hanem rosszul működő rendszerek vannak. Amikor meglátogatok egy családot, ezek a családterápiás elvek sokszor segítenek. Kérdéseimmel próbálom feltárni a kapcsolatok rendszerét. Ha minden családtag érzi, elfogadom, a változás is könnyebben létrejön. Amióta a narratív szemléletet megtaláltam, úgy érzem, hogy a mindennapi munkában jobban tudom alkalmazni a családterápiás szemléletet. Kérdésekkel próbálom segíteni a beteg, a család történetét, melyet a beszélgetés során közösen írunk át egy jobb történetté.

Most térjünk át a gyógyító munka és a nőiség kérdéskörére. Te hogy látod ezt? Egyáltalán megjelenik-e számodra a mindennapi munka során ez a probléma? 

Hát muszáj erről gondolkodnom! Amikor még kicsik voltak a gyerekeim, sokszor azt éreztem, hogy máshol kellene lennem, mint ahol vagyok – ha otthon, akkor a munkában, ha a rendelőben, akkor otthon. Mindig volt bennem egy frusztráltság, vagy az anyaság, vagy az orvoslás miatt. Amikor gyerek voltam, azt mondtam, ha nagy leszek, minden leszek, csak orvos nem, mert egy orvos nagyon keveset van a gyerekeivel. De hát nagyon erős volt az anyai minta… Most, hogy már nagyok a lányaim, úgy látom, hogy fontos volt számukra, hogy látták, az anyjuk olyan szakmát választott, amit igazán szeret. És szerencsére, talán emiatt is, ők is olyat választottak, amit szeretnek.

Segítő szakmát választottak? 

Igen, az egyik a logopédiát, a másik viszont cukrásznak készül.

Végülis a cukrászat is „segítő” szakma, megédesíti kicsit az életet…. 

Igen, mondja is a lányom, hogy ha megkérdezik tőle, hogy mi lesz, ha nagy lesz, és mondja, hogy cukrász, akkor azt veszi észre, hogy mindenki boldogan elmosolyodik.

Tehát akkor azért voltak szerepkonfliktusaid, amíg kicsik voltak a gyerekek. 

Igen. Például amikor pár hónapos volt a kisebb lányom a rendszerváltás után, akkor kellett kártyákat gyűjteni a körzetben, de én azt mondtam, hogy nem megyek még vissza, mert ez az idő soha nem jön vissza, amikor pici a gyerekem és vele lehetek. Tehát amikor ilyen konfliktusom volt, inkább a gyereket választottam, és azt mondtam, hogy a gyógyítás megvár.

Hogy látod ezt a kollégák körében? Mekkora stresszt jelentenek általában az orvosoknak ezek a szerepkonfliktusok? 

Korábban sok orvosnővel beszélgettem, akik a szülés után hamar visszaálltak a munkába. Szerintem ennek a terhét, nehézségét anyaként, nőként a legtöbben egy életen át cipelik. A gyerekekről nem is beszélve. Mostanában, hogy tanítok végzős orvostanhallgatókat, illetve pályakezdő orvosokat, azt látom, hogy a fiúknak is nehéz. Mert nekik egzisztenciát is kell biztosítani, és családot is kell alapítani. A lányoknak még mindig ott van az a lehetőség, hogy találnak egy olyan párt, aki az egzisztenciát biztosítja. Egy olyan férfinak, aki szeretné a szakmáját művelni és családot is szeretne, annak nehéz a pályakezdés. Persze a pályakezdés minden szakmában nehéz. Később talán a férfiaknak könnyebb. Az asszony gondja a gyerek, a háztartás, ő meg élhet a munkájának. A budapesti családorvos nőknek könnyebb, mint a kórházban dolgozóknak, mert ha valaki kórházban dolgozik, annak reggel 8-tól este 6-ig tart a munka, és mellette ott van a heti 2-3 ügyelet. A családorvos szabadabban oszthatja be a napját. És a városban ügyelnie sem kell már. Vidéken, falun nagyon nehéz lehet, egy 24 órás szolgálat munkában is, otthon is. Összességében talán azért is nehezebb egy nőnek a sokféle szerepnek megfelelni, mert sok családban még mindig mereven él a hagyományos modell a munkamegosztásban.

Mit gondolsz, mit jelent mindez a gyógyító nők testi-lelki egészsége szempontjából? Mostanában több cikk foglalkozott azzal, hogy az orvosnők egészségi állapota rosszabb, mint más diplomás nőké. Mennyire tartod hitelesnek ezeket az adatokat a saját tapasztalataid alapján? 

Igen, ez elgondolkodtató dolog. Olvastam egy olyan statisztikát is, hogy a házasságban élő férfiak tovább élnek, mint az egyedülállók. Viszont a nőkre ez nem érvényes. Lehet, hogy ez azzal van összefüggésben, hogy ki az, aki a másikkal törődik, a másikról gondoskodik. Általában egy kapcsolatban ez inkább a nő. A feleség inkább vigyáz a férjére, de kérdés, hogy a férj vigyáz-e a feleségére, illetve a férj, a feleség saját magára. Az orvossá válás motivációjában benne van, hogy segíteni jobban tudunk, mint segítséget elfogadni, adni jobban tudunk, mint kapni. Azt látom, hogy a segítség elfogadása, a kérni tudás, a „nekem mire van szükségem” kérdése sokkal alulreprezentáltabb az orvosnőknél.

Pedig általában azt tartják, hogy a nők sokkal inkább képesek a panszkodásra, a problémáik verbalizálására…

De nem az orvosnők. Ők inkább csendben szenvednek. Néha azt látom, hogy egyes orvosnők tényleg rossz állapotban vannak. A gond talán azzal is van, hogy nehéz kilépni a segítő pozícióból, nehéz átállni a másik oldalra. A másik probléma, hogy a nők altruistábbak, a határokat a férfiak jobban tudják tartani. Egyes nők elcsúsznak ezzel, nem tudják az idői kerteket sem tartani, túlvállalják magukat, adnak és adnak, a befektetett energia meg nem feltétlenül térül meg a betegeknél sem. Mert a határokra mindenkinek szüksége van. Biztonságot, keretet ad az életünknek. A másik ember felé meg segítség, útmutatás.

Van-e nemi különbség a betegek elvárásai szintjén? 

Igen, vannak olyan betegek – főként férfiak –, akik nem igénylik a túlzott törődést, inkább elvágólag szeretik a dolgokat, velük eszerint kell kommunikálni. Persze van úgy, hogy ez csak egy páncél, amit hosszú idő, sok találkozás esetleg levesznek. A bizalomhoz idő kell. A nők talán tényleg könnyebben beszélnek a problémáikról. Viszont, ha egy férfi megnyílik, akkor ott fontos változások várhatóak. És érdemes még azt is megemlíteni, hogy vannak olyan társadalmi csoportok, például a cigány lakosság körében, ahol a hagyományok erősebben hatnak a mindennapokban. Például kevésbé fogadják el a női orvost, főként a férfiak. Emlékszem, a rendszerváltás körül, az egyik fiatal cigány betegem azt mondta, hogy „nekem nagyon jó a doktornő, meg vagyok magával elégedve, de nekem kell egy férfiember, akivel beszélgethetek”. És elment egy paphoz. Vagy volt egy afrikai fiatalember, akivel akár mit kezdtem, nem boldogultam, majd végül elmondta, hogy neki férfi orvos kell, és átkérte magát egy férfi kollégához. Tradicionálisabb mintákkal rendelkező betegeknél női orvosként erre érdemes odafigyelni és inkább rákérdezni, ha az ember nem jut egyről a kettőre, hogy esetleg egy férfi orvossal nem lenne-e könnyebb.

Végezetül azt szeretném kérdezni, hogy látod, miként lehetne segíteni az orvosokat – nőket és férfiakat egyaránt -, hogy jobb legyen a testi-lelki közérzetük? 

Úgy látom, hogy Magyarországon nagyon sok szakmai továbbképzés van. Ezzel szemben elenyészően kevés segítséget kapnak mindennapi munkájukhoz, és így nagyon kevés emberi, lelki támaszt kapnak az orvosok. Senki nem foglalkozik – Bálint Mihály kifejezésével – az „orvosgyógyszer” állapotával. Hogy mennyi ideje „járt le a szavatossága”, azaz mennyire kiégett, milyen állapotban van a személyisége. De alapvetően szocializálni kellene az orvosokat arra, hogy igényük legyen a szupervízióra, a Bálint-csoportra. Ha valaki már egyszer részt vett egy Bálint-csoporton, észreveszi, hogy utána feltöltődött, hogy másképp tud nézni a betegre, akivel korábban problémája volt. Az egyetemen évek óta van már junior Bálint-mozgalom, Humánia a nevük. Azon is el kéne gondolkozni, hogy hogyan ismertessük meg például a Bálint csoport módszert olyan kollegákkal, akiknek szükségük lenne rá, de nincs hozzá affinitásuk, hisz épp ezt az érzékenységet kellene kialakítani. A szupervíziót, az orvos-beteg kapcsolatról való gondolkodás tanítását talán be kellene építeni a kötelező továbbképzésekbe. Tehát meg kéne kóstoltatni a kollegákkal, ahhoz, hogy megszeressék, ráérezzenek az ízére. Az ilyen típusú ismeretek sajnos nagyon alulreprezentáltak a képzésben, továbbképzésben, pedig óriási szükség lenne rá. A Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaságban szeretnénk a jövőben ennek érdekében is dolgozni. A narratív alapú esetmegbeszélések a hétköznapokban is használhatók, az orvosok egymás között tudnak esetet megbeszélni például ezzel a módszerrel. Talán, a jövőben, sikerül ezt a szemléletet, módszert is terjeszteni, és elindulhatna például egy klubmozgalom, az ország több pontján működve. Ennek az első lépése lenne egy, a mindennapokban jól használható angol könyv, (John Launer: Narrative-based Primary Care) megjelentetése, mely az alapellátásban, de minden más segítő kapcsolatban is sokat segíthet. Ennek magyarországi kiadása jelenleg attól függ, össze tudunk-e gyűjteni potenciális érdeklődőket, vevőket. Legalább 100 kéne, most 60 körül tart a lista.

Az is probléma, hogy az orvosok nem kapnak tájékoztatást arról, hogy milyen lehetőségeik vannak. Sokszor nagyon belterjes módon csak egymásnak mondjuk a magunkét. Talán egy önszerveződően működő klubrendszer, ami nem annyira hivatalos, ebben is segítene. Ilyen módon is el lehetne juttatni az orvosokhoz ezeket az információkat. De amiben szerintem leginkább segíteni kellene az orvosokat – nőket és férfiakat egyaránt –, hogy hogy tudnak egyenrangú kapcsolatokban létezni. Ez akár kollégákkal, akár a betegekkel, akár a párkapcsolataink szempontjából is értendő. Hogy ne az legyen az érzésünk, hogy harcolunk és sikerült legyőzni a másikat, hanem hogy együtt csináltunk valamit, hogy egymást segítjük azáltal, hogy beszélünk egymással  gondjainkról, örömeinkről.