1. gyogyitonokert@gmail.com
  2. 6722 Szeged, Egyetem utca 2.
  3. OTP Bank 11705060-20000772
  4. 18286636-1-06

Fülöp Emőke – A gyógyító neme és a kiégés

A következő fiktív kórtörténet egy 42 éves orvosnőről készült: „Hosszabb ideje fennálló migrénes fejfájások miatt kérte kivizsgálás céljából felvételét osztályunkra. Kb. 1 éve kezdődtek fejfájásai, melyek egyre fokozódtak, mostanra életvitelét is megnehezítik. Fájdalmát különböző, egyre nagyobb dózisú fájdalomcsillapítókkal igyekszik enyhíteni. Másfél éve érzi kedvetlenebbnek magát, reggel fáradtan kell, úgy érzi, képtelen bemenni a munkahelyére, páciensei panaszai sokkal jobban megterhelik, mint korábban, kevesebb a türelme, gyakran ingerült. Nehezen alszik el, az elmúlt 1 évben súlya jelentősen csökkent.” Ha csak ezt a kiragadott, főleg tüneti felsorolást olvassuk végig, valószínűleg laikusként, és talán a beteg kezelőorvosaként is sok minden merülhet fel, a depressziótól, a daganatos megbetegedésig. Anamnézisből azonban kiderült, hogy a páciens intenzív osztályon orvos, gyermekét egyedül neveli, több irányból is erőteljes nyomás nehezedik rá, melyek állandó stresszforrásként vannak jelen az életében, egyre kilátástalanabbnak érzi helyzetét. Szomatikus kivizsgálás semmiféle elváltozást nem mutat, így a pszichiáter konzílium végül kiégési szindrómát állapít meg. A fogalom napjainkban nagyon népszerű, mégis amikor pontosan meg akarjuk határozni a fogalmat, még inkább amikor az oki tényezők után kutatunk, nehézségekbe ütközünk.

A kiégés olyan több lépcsőben kialakuló folyamat, melyben tartós érzelmi megterhelésre testi, lelki és szellemi kimerültség alakul ki mely elszemélytelenedéshez, inkompetencia érzéséhez vezet. A kiégés legfontosabb faktorainak meghatározásában több irányzat különíthető el, közös alapnak tűnik azonban, hogy a jelenséget túlnyomó többségben azoknál tapasztalták, akik hivatásszerűen segítő kapcsolatban állnak másokkal. Az érzelmi megterhelés mellett azonban oki szerepet tulajdonítanak bizonyos hajlamosító személyiségstruktúrának (Helfer szindróma), valamint a nagy mértékű, kiszámíthatatlan munkaterhelésnek. Tünetei 3 csoportba sorolhatóak: szomatikus téren a krónikus fáradság, különböző fájdalmak (fejfájás, hátfájás), betegségek, szellemi téren a negatív beállítódás önmagunkkal, a munkával, az élettel szemben, valamint az érzelmi téren jelentkező tünetek közül a legfontosabbak a reménytelenség, kiúttalanság, csökkent produktivitás, depresszió.

A kiégés fogalmát tudományos munkákban 1977 óta használják (Kovács 2006). Kezdetben a hangsúly a kiégésre hajlamosító személyiség oldaláról igyekezett vizsgálni a jelenséget – Schmidbauer: Helfer szindróma: bizonyos személyiségjegyek, illetve gyermekkori történések arra hajlamosítanak, hogy az emberi problémákkal való foglalkozást azért válassza valaki hivatásául, hogy elfedje a saját szükségleteket, valódi érzéseket – majd a hangsúly egyre inkább eltolódott a munkastresszel való kapcsolat irányába.

Maslach és Jackson kutatásai hoztak fordulatot a kiégés kutatásában, ugyanis ők alapvetően többdimenziós jelenségként definiálták a kiégést. Szerintük a tünetegyüttes válaszreakciónak tekinthető krónikus érzelmi és interperszonális stresszfolyamatokra (Pikó 2001). Úgy tűnik, hogy egy sajátos személy-környezet interakcióról van szó, amelyben az egyén, a megterhelő munka, és a nem megfelelő munkakörülmények okozta feszültségekkel nem képes megküzdeni. Az ő kérdőívük három dimenzió mentén méri a kiégést: érzelmi kimerülés, deperszonalizáció, személyes hatékonyság. Azt tapasztalták, hogy ápolóknál ezen dimenziók közül az érzelmi kimerülés, és a személyes hatékonyság csökkenése volt jellemző, az orvosoknál pedig az érzelmi kimerülés mellett a deperszonalizáció volt meghatározó (Kovács 2006). Maslachék úgy gondolták, hogy a különbség hátterében a páciensekkel való eltérő foglalkozás áll, amely a különböző megküzdési stratégiát határoz meg. Felmerül azonban, hogy a különbséget mennyire határozhatta meg az a nemi különbség, mely a 80-as években Amerikában két vizsgált populációt jellemezte (orvosok főleg férfiak, ápolók túlnyomó többségben nők), ami összefügghet azzal, hogy vajon a két nem milyen módot használ a fokozott érzelmi megterhelésekkel való megküzdésben (Kovács 2006). Maslach és Jackson kutatásaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy bár a személyi változókat nem lehet figyelmen kívül hagyni, de a munkastressz oki szerepe szembeötlőbb. Az egészségügyi dolgozók esetében számos olyan faktor van, amely szélsőséges stresszforrást jelent: negatív érzelmi állapotban lévő emberekkel való együttlét, foglalkozás; felelős döntési helyzetek; élet-halál kérdése; időnyomás; a hibázás szélsőséges következményei; tervezhetetlen igénybevétel; készenléti állapot stb. Így nem meglepő, hogy a nemzetközi kutatások az orvosok körében a kiégést 20-60% -ban határozzák meg (Major 2005). Eddig az ok-okozati összefüggések könnyen nyomonkövethetőek, térjünk azonban vissza a bevezetőben említett fiktív doktornőnkhöz, vajon mennyire tekinthető egyedinek az ő esete, milyen valószínűséggel lehetne ő akár egy férfi kollégája is. A női és férfi orvosokat összehasonlító vizsgálatok szerint a női orvosok depressziósabbak, és hajlamosak a kiégésre is, mint férfi kollégáik (Hsu 1987, id. Major 2005). A hazai vizsgálatok is lényeges nemi különbségeket találtak a férfi és női orvosok mortalitási és morbiditási mutatóiban. Eszerint a vizsgált elhunyt orvosnők 51,5 %-a, a férfi orvosok 34,2%-a nyugdíjkora előtt hunyt el (Molnár 1991). Egy másik hazai vizsgálat szerint az orvosnők körében a krónikus betegségek prevalenciája magasabb, mint más diplomás foglalkozásúak esetében (Győrffy 2003). Ezen utóbbi vizsgálat szerint a magas orvosnői morbiditás mögött három tényező hatása állapítható meg: egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés, az alvászavarok megléte és a szerepkonfliktus problémája (Győrffy 2009). Eszerint a hivatás és családi szerep összeegyeztethetősége kiemelkedő feszültségforrás. Ezen tényező kiemelkedő jelentősége egyértelmű, de vajon lehet-e valami olyan specifikusan női sajátosságnak, mint pl. interperszonális érzékenység, emocionális válaszkészség vagy nagyobb mértékű bevonódás, szerepe abban, hogy a gyógyító nők veszélyeztetettebbek a kiégésre, mint a férfiak?

Fontosnak tartom ehhez idézni a kiégéssel kapcsolatos új kutatási trendek alakulását, melyben megjelenik a napjainkban divatos interszubjektivitás fogalma is, melynek fontos eleme pl., hogy hogyan észlelem munkakapcsolataimat (Vanheule 2003, id: Kovács 2006) illetve hogyan észlelem a pácienssel kialakuló kapcsolatot. Hazai kutatások (Szicsek 2004) is rámutatnak a társas védőháló és a munkahelyi légkör szerepére a kiégésben. Szicsek (2004) vizsgálatában ápolók (ebből adódóan túlnyomórészt nők) kiégettségét vizsgálta, és eredményeik arra mutatnak rá, hogy nem a munka jellegéből fakadó stressztényezők jelentik a legnagyobb veszélyt, inkább a munkahelyi légkörnek van döntő szerepe a kiégés alakulásában. Azt találták, hogy az emocionális kimerülés mértéke emelkedett, az elszemélytelenedés és az egyéni teljesítmény csökkenésének értékei nem mutattak jelentős emelkedést. A fentiekben már idézett Maslach vizsgálat eredményei hasonló összefüggéseket mutatnak, miszerint az általuk vizsgált ápolóknál az érzelmi kimerülés , az orvosoknál pedig deperszonalizáció emelkedett meg nagy mértékben. Ebben az esetben sem térnek ki a szerzők az esetleges nemi különbségek és az említett eredmények közti lehetséges összefüggésekre, mindenesetre főleg ez utóbbi kutatás kontextusából kiindulva (’80-as évek Amerika) feltételezhető, hogy a két vizsgált csoport nemi összetétele nagymértékben különbözött. Egy másik, nővérekre kiterjedő hazai vizsgálat (Pikó 2001) hogy a legerőteljesebb stresszforrásnak személyzet közti konfliktust (orvos-nővér, nővér-nővér) tekintik a vizsgálat résztvevői, valamint a túlzott bevonódást a betegekkel kapcsolatos problémákba.

 Felmerülhet a kérdés, hogy női gyógyítóként az emocionális kimerülés nagyobb mértéke, összefügghet-e az interperszonális kapcsolatokra való érzékenységben, illetve az érzelmi bevonódásban mutatkozó nemi különbségekkel. Egy nő szocializációjában számos olyan szerepet tölt be, melyekben a másokra való hangolódás, az érzelmi bevonódás (feleségként, anyaként stb.) alapvető jelentőségű készség, tehát rendkívül adaptív. Nyilván ez az adottság akkor sem hagyható az ajtón kívül, amikor pl. írásom kezdetén „megalkotott” doktornő belép a munkahelyére. Tehát könnyen elképzelhető, hogy mind a munkahelyi interperszonális kapcsolatokban, mind pedig a páciensekkel folytatott interakciókba jobban bevonódik, ami egy idő után érzelmi kimerüléshez vezethet.

Feltételezhető-e, hogy a férfiak, a túlzott bevonódás ellen, az érzelmi kimerülés kompenzálására az elszemélytelenedést, mint énvédő funkciót alkalmazzák?

Mi lehet tehát a megoldás, a megelőzés, a gyógyulás hatékony eszköze. Nőként nem kell jobb férfinak lennünk, mint a férfiak, tehát nem azt kell megtanulnunk, hogy hogyan tudjuk legyűrni empátiánkat, érzelmi válaszainkat a munkahelyünkön jelentkező társas helyzetekben. Nem is arról van szó, hogy női vagy férfi orvos tud-e hatékonyabban gyógyítani, úgy, hogy közben ő maga nem betegszik meg, hanem arról, hogy hogyan vagyunk képesek tudatosan használni, alkalmazni ezt a meglévő eszközünket. Hiszen ezen speciális érzelmi megterhelésekre való felkészülés, a különböző helyzetekben jelentkező érzések értő vizsgálata, önvizsgálata, kifejezése (erre alkalmas kommunikációs készségek birtokában), megkönnyítheti a mindennapi gyógyító-páciens kapcsolatot, ami a gyógyító személyes hatékonyságának érzését növeli, ami nagymértékben hozzájárul a kiégés megelőzéséhez.

Irodalom

Győrffy Zs., Ádám Sz.(2003) Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban.
LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2003;13(2):159-64.

Győrffy Zs., Ádám Sz., Kopp M.(2009) Morbiditás és háttértényezői a magyarországi orvosnők körében. LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2009;19(06-07)

Kovács M.(2006) A kiégés jelensége a kutatási eredmények tükrében.
LAM 2006;16(11):981-7.

Major J., Ress K., Hulesch Bors, Túry F.(2006) A kiégés jelensége az orvosi hivatásban
LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2006;16(4)

Molnár L, Mezey M.(1991) Az orvosok megbetegedéséről és halandóságáról.
LAM (Lege Artis Medicinae) 1991;1(8–11):524-8., 640-4, 966-70.

Pikó B.(2001) A nővéri munka magatartás-tudományi vizsgálata.
LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2001;11:318-25.

Szicsek M. (2004) Kiégés és pszichológiai immunkompetencia összefüggései az ápolói munkában. Kharón, Thanatológiai Szemle 2004; 8(1-2):88-131.