Interjú a szegedi Pszichológus Mobil Team tagjaival

Készítette: Sarnyai Laura

Izgultam. 18 órára beszéltük meg a találkozót a Szegedi Egyetem Pszichológus Mobil Teamjének tagjaival. Korábban érkeztem a helyszínre, lapozgattam a gondolataim és feljegyzéseim között, igyekeztem feleleveníteni mindazt, amit már korábban hallottam vagy olvastam a tevékenységükről, a szomatikus betegellátásban betöltött szerepükről. Kik is ők valójában? Mit várhatok a mai találkozástól? Mit tudhatok meg az egészségpszichológusi munka szükségességéről és hasznáról, ezenfelül a gyógyító nők örömeiről, nehézségeiről és valóságáról? Eszmefuttatásomat az érkezésük szakította félbe, s hirtelen minden könnyebb lett. Három csinos, fiatal pszichológusnőt üdvözölhettem, név szerint: Havancsák Rózsát, Látos Melindát és Pócza-Véger Petrát. 

S.L.: Mindhárman résztvevői voltatok az első szisztematikusan nyomon követett hazai vizsgálatnak (SZTE Pszichológus Mobil Team projekt), ami az egészségpszichológia klinikai alkalmazhatóságával kapcsolatban indult, emellett 40 hónapon át kísérte és dokumentálta a pszichológussá válás folyamatát is. A team működésének ezen, TÁMOP által támogatott projekt szakasza most lezárult, de ti tovább folytatjátok betegellátó és kutató munkátokat. Ám kezdjük az elején. Honnan ered nálatok a pálya iránti érdeklődés?

Látos Melinda:Pályaválasztásom a gimnázium évei alatt formálódott. Kezdetben biológia és magyar fakultációra jártam, eközben pedig versenyszerűen atletizáltam. A versenyek során megtapasztaltam, hogy a fizikális erőnlét önmagában nem garantálja a sikert, kell valami plusz, egy mentális, pszichés edzettség, ami nélkülözhetetlen a megfelelő teljesítőképességhez. E kettő, a test és a lélek harmóniája kezdett el foglalkoztatni, s így született meg a döntés, hogy pszichológiát akarok tanulni.

Pócza-Véger Petra: Gimnázium vége felé találtam ki, hogy márpedig a pszichológia kell nekem. Egy irodalom órán merült fel filozófiai megközelítésből Freud munkássága, és igazán szimpatikus lett. Ennek hatására döntöttem a pályaválasztásról, hamarosan pedig már el is kezdtem feljárni Budapestre a pszichológia előkészítőre. A negyedikes évem, mondhatom, hogy lényegében már e szakról és a felvételiről szólt.

Havancsák Rózsa: Körülbelül 16-17 éves koromban döntöttem el, hogy én erre a pályára szeretnék lépni, hogy segítő szakmában szeretnék dolgozni. Befolyásolt a családi háttér, valamint a gimnáziumi kortárssegítő csoport is, amihez még első évben csatlakoztam. Nagyon tetszett a képzés, amely során mentálhigiénés szakemberek készítettek fel bennünket a szerepre. Ügyeletünk volt, ahová a diákok jöhettek. Pályaválasztáskor fontos szempont volt, hogy mindig is az emberek érdekeltek a legjobban, foglalkoztatott, hogy ki hogyan gondolkodik önmagáról, a világról, hogyan látja az életét… Igazán szerettem meghallgatni másokat.

S.L.: Mindhármatokat felvették a Szegedi Tudományegyetem pszichológus képzésére, de utána mi történt? Mit takar a „Pszichológus Mobil Team” elnevezés?

L.M.: 2009 novemberében indult el a Mobil Team, Dr. habil Barabás Katalin (SZTE-ÁOK Magatartástudományi Intézet) szervezésével és Prof. Csabai Márta (SZTE-BTK Pszichológiai Intézet) szakmai vezetésével. A projekt egy 40 hónapra szóló TÁMOP pályázat keretén belül valósulhatott meg, amely értelmében három pszichológus került a szegedi klinikákra, szomatikus osztályokra. Azért „mobil” team, mert a csoporthoz tartozó pszichológusok több klinikát, fejenként 2-3 intézményt és bennük számos osztályt látnak el, a szakorvosok hívására. Mivel korábban nem dolgozott pszichológus ezeken az osztályokon, kezdetben legfontosabb feladatunk volt a klinikák gyógyító team-munkájába való aktív bekapcsolódás. Nekem szerencsém volt, mert azon a nyáron végeztem el az egyetemet, így egyből be tudtam adni a pályázatomat. A sikeres jelentkezés után a Sebészeti Klinikán illetve az 1. sz. Belgyógyászati Klinikán – összesen 12 osztályon – kezdtem el dolgozni.

P-V.P.: Az én utam másként történt… Egy volt évfolyamtársam helyére érkeztem, mivel ő Budapestre ment időközben dolgozni, ám előtte megkeresett engem. Szóval, az információ tőle jött. Mindezt megelőzően viszont 2 évet dolgoztam gyermek- és iskolapszichológusként, fél évet pedig a gyermekvédelemnél voltam. Végül, 2012 februárjában csatlakoztam a Mobil Team-hez. Az Ortopédiai Klinikán, a Traumatológiai Klinikán és az Idegsebészeti Klinikán kezdtem el dolgozni, valamint az utóbbi időben az Intenzív Osztállyal is együttműködtem.

H.R.: A mesterképzés évei alatt hallottam már a projektről. Júniusban diplomáztam le, augusztusban pedig kiderült, hogy megüresedett egy hely a csoportban, így beadtam a jelentkezésemet. Ez másfél éve történt. A Bőrgyógyászati Klinika betegei mellett belgyógyászati betegséggel küzdőkkel kezdtem foglalkozni, illetve lehetőségem nyílt az intenzív osztály munkájába is bekapcsolódni.

S.L.: És ha egy szóval/mondattal kellene jellemeznetek a szakmai együttműködéseteket, akkor mi lenne az?

P-V.P.: Lehetőség. Lehetőség magának az egészségügynek, mint egy holisztikus rendszernek. Lehetőség a kollégáknak egy más szemlélet megtapasztalására. Lehetőség a pácienseknek/betegeknek. Lehetőség nekünk, hogy fejlődni és kutatni tudjunk.

H.R.: Minden kezdet nehéz… (széles mosolyra húzódott mindannyiunk szája) És a csapatmunka.

L.M.: Együttműködés.

S.L.: Kérlek, emlékezzetek vissza az első munkanapotokra. A beilleszkedés nehézségeire és örömeire…

L.M.: Mivel a Mobil Team előtt nem dolgoztak pszichológusok ezeken a klinikákon, ezért a beilleszkedésünk is egy hosszabb folyamat részévé vált. Már a kezdetektől fogva nagyon szívesen fogadtak minket a munkatársak és a betegek is, sokan visszajelezték, hogy már régóta szükség lett volna a pszichológusi munkát beilleszteni a szomatikus fekvőbeteg ellátásba is. Azonban sokszor idegen volt a mi munkamódunk, talán a jelenlétünk is kicsit furcsa volt az első időszakban, mivel a kezelőszemélyzet korábban nem dolgozott pszichológus szakemberrel. A közös munka során vált egyértelművé, hogy milyen esetben tudunk segítséget nyújtani, milyen helyzetben kell vagy lehet pszichológust hívni. Az elején voltak érdekes szituációk, amikor nem olyan feladatokra kértek meg bennünket, amire mi hivatottak vagyunk, ám közel 4 év elteltével azt gondolom, hogy most már jól összecsiszolódtunk.

P-V.P.: Az első munkanapomon nagyon-nagyon izgultam, annak ellenére, hogy korábban már voltam benn párszor. Furcsa volt a sok fehér köpenyes ember, s nekem valahogy a gyermekkorom jutott eszembe, hogy nem szerettem orvoshoz járni… közben pedig rajtam is ugyanaz a ruha volt. A legelső megbeszélés alkalmával már 20 perccel korábban az aulatérben várakoztam. A kollégák megérkezésével mindannyian helyet foglaltunk a kijelölt teremben, amikor rám szóltak, hogy az általam választott szék valaki másé. Jó. Kerestem egy másikat a sarokban, ami utána mindvégig az enyém maradt, senki nem ült soha oda rajtam kívül. Bele kellett szoknom a hierarchizált rendszerbe… Ám, ha az ember igyekszik betartani a „játékszabályokat”, akkor előbb-utóbb közelíteni fognak hozzá.

H.R.: A friss diplomával való munkakezdés egy feszesebb időszak. Idegen világnak tűnt… Kihívás volt. Támogatónak éreztem mind a teamet, mind a klinikai munkatársakat.

S.L.: Milyen feladatot láttok el leggyakrabban a hétköznapok során?

Közös válasz: Az általunk ellátott betegek többnyire súlyos fizikai betegségben szenvednek, fekvőbetegek. Gyakran operáció után vannak, sokan mozgásképtelenek, vagy megterhelő kezeléseket kapnak például daganatos betegségre, és sokszor komoly testi és lelki veszteségekkel, traumákkal kell megküzdeniük a betegségük miatt. Ennek megfelelően elsősorban a gyógyulási folyamat támogatásával, a megküzdés erősítésével, szupportív terápiával és krízisintervencióval foglalkozunk. Ez egy sajátos területe a pszichológiának: figyelembe kell vennünk a páciens fizikális állapotát, sokszor meg kell szakítanunk az ülést, akár a kezelés, akár az állapotváltozásból kifolyólag. A legtöbbször konkrét feladatokat kapunk a kezelő orvos által, bár néhány esetben a beteg is jelzi, hogy szüksége van pszichológusi segítségre. Tőlünk is várják a támogatást, a megnyugtatást, a szorongáscsökkentést. Ez visszajelzés a mi munkákra nézve. Más van most már a fejünkben a segítésről, mint a tanulmányaink alatt. Jobban megértjük, átlátjuk, mi is az, ami motivál bennünket, továbbá változott a megítélésünk abban is, hogy mi viheti előre az együttműködés folyamatát, mi lehet a pácienssel folytatott közös munkánk célja.

S.L.: Úgy tűnik, hogy a klinikai közeg nagyfokú rugalmasságot és alkalmazkodást igényel. Megvannak a keretek, amik között ügyesen kell egyensúlyt tartani és megpróbálni kihozni a legtöbbet.

Közös válasz: Igen, bizony, mindemellett pedig hatalmas fokú kreativitást, gyorsaságot igényel.

S.L.: Gyógyító nőként találkoztok-e a nemi szerepből adódó megkülönböztetéssel? Egyáltalán megjelenik-e számotokra akár előnyök, akár hátrányok formájában?

L.M.: Ez igazán érdekes, ugyanis például a sebészet köztudottan egy férfiak által dominált, férfias tulajdonságokat előtérbe helyező szakterület. Éreztem ennek a jelentőségét, de én szeretem a kihívásokat és igyekszem ügyesen lavírozni a szerepek között, és megtalálni az előnyöket. A humorérzék nagy segítség volt, amivel sikerült feloldani a kínosabb szituációkat.

P-V.P.: Annak ellenére, hogy az ápolók többsége nő, patriarchális a rendszer, így nem feltétlenül egyszerű diplomás nőként jelen lenni. Persze, a helyére lehet tenni a dolgokat, azt, hogy partnerként fogadjanak el a férfi kollégák, de tény, hogy ez idő kérdése.

H.R.: Most döbbenek rá, hogy az én helyzetem más. Nagyon sok női orvossal dolgozom együtt, így nem éreztem megkülönböztetést. Teljesen elfogadtak, mint munkatársat.

S.L.: Érzékeny témának tűnik, amit érintettünk. Ha tovább feszegetem, akkor…

Közös válasz: A nőiesség mellett az életkorunk ugyancsak meghatározó. Abszolút érződik a férfi pácienseknél, ha egy fiatal nő lép oda a betegágyhoz. Néha talán emiatt, vagy másért, de megjelenik a segítés elutasítása, a helyzet bagatellizálása is. Komoly kihívást jelent ez. A kezdeti megrökönyödéssel való megbirkózás után viszont már könnyebbé válik az együttműködés. Mi azon dolgozunk, hogy hitelesen testesítsük meg mindazt, amiért ott vagyunk. A rapport kialakítását nagyban segítheti, ha látják rajtunk, hogy stabilan képviseljük a szerepünket. Természetesen, mindig tiszteletben tartjuk a betegek igényeit, azt a pontot, ameddig el szeretnének menni. Az egész munkánkra érvényes, hogy általánosságba véve a jelenre fókuszálunk, rövidebb- és hosszabb távú célok kitűzésére törekszünk.

S.L.: Mi a legjelentősebb, amit magatokról tanultatok a munka során?

H.R.: Sokszor emlegették nekünk az egyetemen, hogy a pszichológus a személyiségével dolgozik, de talán most értettem meg, mit is jelent ez igazán. Magunkat adjuk a páciensnek, vele együtt benne vagyunk a helyzetben. Sok minden aktivizálódik, amivel foglalkozni kell. Szeretek tanulni, és most érzem is ennek a szükségességét és lehetőségét.

P-V.P.: A beteggel való munka közben, a köztünk megszülető speciális térben tükör tudok lenni a másik számára, ő pedig nekem. Néha mindkettőnknek nehéz ebbe belenézni… Sokszor a hiányosságaimra, a fejlesztendő területeimre világít rá a foglalkozás közbeni elakadás. Az a nagy lépés, amikor az ember be tudja vallani magának, hogy ez egy vakfolt a számára. Óhatatlanul is vannak feltáratlan területek, de érdemes törekedni a számuk csökkentésére.

L.M.: A betegágy mellett sok minden kiderül, amiből le lehet vonni a tanulságokat. Számomra ez egy hatalmas tapasztalat. Valójában, minden egyes alkalommal rá kell hangolódnunk arra, hogy miben tudjuk segíteni mások fejlődését, betegségmegélését, s közben befogadni mindazt, ami megszületik saját magunkkal kapcsolatban.

S.L.: Ha jól értem, akkor állandó önismereti kihívás vesz benneteket körül. Honnan nyeritek mindehhez ez energiát? Mi segít benneteket a megújulásban, a továbblépésben?

L.M.: Elsősorban, a párom és a támogató családi háttér nélkül számomra lehetetlen lenne, hogy egy ilyen típusú munkát végezzek. Másodszor, a mindennapi mentálhigiéné is rendkívül fontos, hogy tudjak töltekezni. Például az egészséges táplálkozás, a relaxáció, a sport, az olvasás, a kreatív hobbik (fotózás, sütés-főzés,…). Harmadrészt pedig a szakmai fejlesztés elengedhetetlen. Az én esetemben ez a PhD tanulmányaimat érinti, illetve a heti rendszerességű szupervíziót. Ez utóbbi, azt gondolom, nélkülözhetetlen, aminek a hiánya messzemenőkig káros következményekkel járhat, mert az érzelmi megterhelést nem lehet másként feldolgozni. Komplex, több pilléren álló terület ez, ahogyan már említettük is.

H.R.: Lakberendezés, most az a kedvencem, és sütni is nagyon szeretek. Segít, ha a kiszámíthatóságot és a saját kontrollt kereshetem és megtalálhatom. Télen az olvasásra fordítottam több időt. Pszichológiai témájú könyveket lapozgattam, de nem feltétlenül szakmabelieknek szántakat. A család és barátok. Igaz, most jobban meg kell szervezni a találkozókat, mint korábban, de fontos, hogy sokat velük lehessek.

P-V.P.: A távolság miatt a családom kevésbé tud részt venni a mindennapjaimban. Aktív támogatóim a párom és a barátaim. Nagyon szeretek olvasni, de van olyan időszak, amikor azt érzem, telítődök a szakmai ismeretanyaggal. Olyankor csak szépirodalmat veszek elő, abból töltekezek. A rendszeres sportolás jó feszültség levezetés. Mindemellett, a módszerspecifikus képzés saját élmény szakasza sokat tud adni önismereti szempontból.

S.L.: Jó újra ráeszmélni, hogy a legegyszerűbb dolgokból lehet építkezni, és napról-napra új kihívásokkal szembenézni. Köszönöm.

Megnyugvással, együttérzéssel, csodálattal, néha kis feszültséggel hallgattam a megéléseiket, a vállalásaikat, a belső történéseiket… Mindazt, amit adni próbálnak, s ami visszahat rájuk.

Az ő tapasztalataik esszenciája mára már beépült a szegedi pszichológus képzés oktatási anyagába, így segítve a jövő generációit a szakmai identitás kialakításában, így mutatva példát mindenkinek, aki a segítő szakmában szeretne elhelyezkedni (akár már ott is van), így osztozva a felmerülő kételyeken és bizonytalanságokon, így oldva fel az egyedüllét képzetét.

Örülök, hogy találkoztam Velük.

Szeged, 2013. március 4.