A gyógyító, mint páciens?

Nagyvárosi legendaként vette be magát a köztudatba, hogy az orvosok a legrosszabb betegek. De miért is? Mi változik meg hirtelen attól a pillanattól, hogy fehér köpenyünk elveszti „varázserejét”?

Az élményt első kézből magtapasztaló kollégák szerint a kontrollvesztés és a kiszolgáltatottság az, ami leginkább úrrá lesz a gyógyítóból beteggé váló orvoson. Nyilvánvalóan a „pult másik oldalán” az egészségügyi rendszer kisebb-nagyobb anomáliái is megsokszorozódnak: olyan dolgok válnak hirtelen szembetűnővé, amelyek mellett nap mint nap elhaladtunk. Például a kisebb-nagyobb kellemetlenségek, mint például a hosszú várakozási idővel való szembesülés, vagy a kíváncsi pillantások a kollégák részéről, vagy éppen egy idegesítő tévéműsor a váróteremben. Megsokszorozódnak a negatív érzelmek: megtapasztaljuk a reménytelenséget, a magányosságot, a félelmet és a dühöt. És persze mindehhez jön egyfajta „stigmatizáció” is: a beteg orvos valahogy nem fér bele a gyógyítókról alkotott képbe.

Ezt a társadalmi tabut igyekszik egy másik oldalról megvilágítani dr. Robert Klitzman amerikai pszichiáter a „beteggé váló orvosokról” szóló könyvében, amelyben közel 70 orvos meséli el betegsége történetét és a szerepváltozás megtapasztalását. „Ez rosszabb, mint amilyenről álmodni is mertem volna” – írta a szerző, saját depressziójának és inszomniájának megtapasztalása után. „Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos, hogy megfogja a kezem valaki”, írta egy másik gyógyító páciens.

A betegszerepet megtapasztaló orvosok közül jó néhányan úgy gondolják, hogy orvosi pályájuk fordulópontját jelentette pácienssé válásuk. Már az orvosképzés során is meghatározó lehetne a szerepváltás megtapasztalása: az empátiát, a pozitív odafordulást, a nagyobb támogatást minden bizonnyal fokozná, ha a medikusok kis időre helyet cserélnének gondozottjaikkal.

A fentiekkel kapcsolatban az Archives of International Medicines egy korábbi írásában arról az érdekes vizsgálatról olvashatunk, amelyben azt vizsgálták, hogyan változnak az orvosok terápiára vonatkozó döntései annak függvényében, hogy egy páciensnek vagy éppen saját maguknak rendelnek kezelést. Talán nem meglepő, hogy a kutatók több száz orvost megkérdezve úgy találták, hogy a doktorok saját maguk számára a kevesebb kellemetlenséggel járó – de egyben kisebb túlélési esélyt jelentő – kezelést választották, míg hipotetikus pácienseik számára a több reménnyel kecsegtető, ám kíméletlenebb kezelés mellett tették le voksukat.

Az előzőekben ismertette vizsgálat jelentősége – az orvosi morbiditás megértése mellett –igen jelentős: figyelmezteti a gyógyítókat, hogy időnként érdemes nézőpontot váltaniuk, és egy pillanatra betegeik helyébe képzelniük magukat, amikor döntéseiket meghozzák.

http://www.kevinmd.com/blog/2012/12/physicians-doctors-patients.html

http://well.blogs.nytimes.com/2008/02/08/when-doctors-become-patients/

http://archinte.jamanetwork.com/article.aspx?articleid=227069